Erdész Ádám (szerk.): „A kereszténység védőoszlopa” - Gyula 1566-ban. A Gyulai vár 1566-os ostroma 450. évforduójának emlékére 2016. május 27-én tartott tudományos konferencia előadásai (Gyula, 2016)
Kelenik József: Adatok a kanizsai erőd építésének történetéhez (1577-1582)
Kelenik József f Adatok a kanizsai erőd építésének történetéhez 101 radásuk után pedig nem törékenyek. Fontos szempont volt persze az is, hogy a gyorsan növő fűz, a korabeli, vízjárta Magyarországon korlátlan mennyiségben állt rendelkezésre. A palánk megfonása, bár ilyen munkát, például egy-egy kerítés, tyúkól, disznóól vagy bármilyen paticsfal elkészítésénél szinte minden paraszti háztartásban rendszeresen végeztek, itt egy kissé bonyolultabb volt. Ha ugyanis a védmű egysoros volt, a fonást célszerű volt a „fal” külső oldala felől végezni. A felhasznált ágak ritkán voltak annál hosszabbak, hogy 3-5 palánkfánál többet be tudjanak fonni velük. Amikor egy-egy új ágat kezdtek befűzni a fonatba, ügyelni kellett rá, hogy a munkát lehetőleg egy-egy palánkfa mögött, vagy annak közvetlen közelében kezdjék. Az új ágat, új „szálat” ugyanis úgy kellett elkezdeni, hogy ne válhasson ki a fonatból. Ezt úgy érték el, hogy az ág végét az alatta lévő fonatsor alá dugták. Az ággal - a hosszúság függvényében - hullámvonalban befontak még három vagy négy cölöpöt, majd a másik végét ismét csak az alatta lévő ágsor fonadéka alá fűzték. Ennek a zárásnak, lefűzésnek azonban ismét csak a várudvar felé néző belső oldalra, és valahová a palánkfa közelébe kellett kerülnie. így biztosították, hogy a fonadékot ne lehessen kikezdeni, felbontani. Amikor egymás fölött, teljes hosszában elkészült három-négy- szálnyi fonadék, hogy a „szövet” megfelelően tömött legyen, a gerendaközökbe felülről egy deszkát fektettek, és a rámért néhány erőteljes ütéssel tömörítették, egymáshoz szorították az egyes sorokat. Ha az építők gondosak voltak, a fonadékot záró utolsó három-öt sort, nehogy kibomolhas- son, egy-egy vékonyabb fűzfaággal, vertikális irányban is összekötötték. Az építés utolsó fázisa a fonat agyagos betapasztása, „vakolása” volt. Ez a közhiedelemmel ellentétben nem csupán a tűz elleni védelemül szolgált. A gondosan felvitt, és eldolgozott agyagréteg erősítette az építményt, mert összetapasztotta, és rögzítette a helyükön a fonat egyes szálait. Az agyagréteg, többé-kevésbé elzárta a fát az oxigéntől, gátolva így a rothadást. Mint természetes vízzáró, óvta a falat a csapadéktól, és némi mechanikai védelmet is biztosított az ágaknak, arra az esetre, ha el akarták vágni azokat. A lehetőségek függvényében a tapasztás után valamilyen egyszerű, puritán kivitelű, gyilokjáró megépítésével vált a fal védhetővé. Az egysoros palánkfal gyorsan, egyszerűen, a helyben rendelkezésre álló építőanyaggal és munkaerővel kivitelezhető volt. Így templomok, kolostorépületek, udvarházak, tornyok, középkori erősségek, hidak, révek és bármilyen más megerősítendőnek tartott hely védelmére gyorsan elkészíthették. Jellegénél fogva azonban csak a kisebb létszámú, nem túl jól felszerelt, inkább a zsákmányt és nem a harcot kereső támadóval szemben nyújtott védelmet. A kétsoros, földdel töltött palánk már a tábori tüzérségnek, sőt - kivitelezési módjától függően - már a kis és közepes ostromlövegeknek is
