Erdész Ádám (szerk.): Gyula város történetének kezdetei (Gyula, 2015)
Dusnoki-Draskovich József: Gyula város településtörténetének kezdetei
Dusnoki-Draskovich József J Gyula város településtörténetének kezdetei 29 zódó dombos-hegyes vidék találkozása kínált lehetőséget. A síkvidéki téli szállásokról a tavaszi áradások előtt, amelyek mocsárvilággá változtatták a vidék jelentős részét, a Körösök és a Berettyó mentén haladva felhúzódtak a domb- és hegyvidék völgyeinek legelőire, s e nyári szálláshelyekről az ősz beálltával tértek vissza az Alföldre. A Tiszántúlon kívül a természeti feltételek még leginkább a Tiszától északra fekvő területeken és különösen a Kisalföldön kedvezhettek az ilyen jellegű nomadizálásnak. Mivel a földrajzi adottságok eltérőek voltak a Kárpát-medence egyes vidékein és a népesség etnikailag sem volt homogén, a gazdálkodásnak és magának a nomadizálásnak is többféle rendszere létezhetett egyidejűleg. így pl. a Duna-Tisza közén is másféle nomadizálásra nyílhatott lehetőség.80 Talán nem véletlen, hogy Györffy éppen a Kisalföldről veszi egyik jellemző példáját: Huba vezér és utóda, az 1000 körül élt Szemere a helynevek szerint nem csupán Komárom megye északkeleti szögletében rendelkezett szállásokkal, hanem a Répce és a Marcal mellett is. Ez a több megyére kiterjedő szállásterület valószínűvé teszi, hogy törzsfő családjáról van szó, amely egy időben ura volt a Kisalföld nemzetségeinek.81 A folyók menti téli-nyári szállásváltás hosszát is jellemzőnek tartja Györffy. A fejedelmek és törzsfők ingamozgásának útja hosszabb (150-300 km), a hercegeké és a nemzetségfőké rövidebb (50-100 km) volt .82 A több megyére kiterjedő szállásterület és a szállásváltás útvonalának hossza alapján törzsfőtől leszármazónak tekinti a Szemere nemzetséget és a korábban 80 A Kárpát-medencében már nem volt lehetőség a korábbi, a nagy folyók mentén észak-déli irányban folytatott nomadizálásra. Bár Fodor István (Pogány magyarság és keresztény magyarság - Honismeret. 1993/6. 9.) általánosságban kijelenti, hogy nem vándoroltak a folyók mentén honfoglalóink állattartó közösségei, ehhez hozzáfűzi, hogy szállásváltó legeltetésre azokon a területeken gondolhatunk, ahol a sík vidék és a hegyvidék találkozik (Mátraalja, a Kárpátok és az Alföld határvidékei). Kristó Gyula szerint nomád állattartásra, legelőváltó életmódra a Körös-Tisza-Ma- ros köze volt alkalmas, illetve általában a Nagy- és Kisalföld, valamint a kelet-dunántúli Mezőföld jöhetett szóba. (A XI. század története. Bp. 1999. 141., 145. és 150. Vö. még: A magyar állam megszületése. 164-165., 229-254., 299-305. és 335-343., A honfoglaló magyarok életmódjáról - Századok. 1995. 1. 3-63., valamint Magyar honfoglalás. Honfoglaló magyarok. 186-187., továbbá még Róna-Tas András: A nomád életforma geneziséhez. In: Nomád társadalmak és államalakulatok. 51-67. és A honfoglaló magyar nép. Bp. 1996. 282-285.) Szabadfalvy József szerint csak noma- dizáló állattenyésztésről lehet beszélni (A honfoglaláskori magyarság állattenyésztő technikája. In: Honfoglalás és néprajz. Szerk. Kovács L.-Paládi-Kovács A. Bp. 1997. 69- 83.), a nomadizálást és szállásváltást szintén kétségbe vonja Mesterházy Károly, de ő is megállapítja (i. m. 43.), hogy a mozgékonyabb, nagyarányú állattenyésztéssel összekapcsolható életformára utaló temetők a Kárpát-medence síksági részein találhatók meg, ahol nagyállattartásra legalkalmasabb a környezet (Felső-Tisza-vidék, Duna-Tisza köze, Tiszántúl, Kisalföld, Mezőföld). 81 Magyarország története. 1/1. köt. 799., TF III. köt. 390-391. és A honfoglaló magyarok települési rendjéről. 230. 82 Magyarország története. 1/1. köt. 614-615.
