Erdmann Gyula: Honismereti füzet 4. - Körösök vidéke 4. (Gyula, 1991)

Megyei és országos évfordulók, megemlékezések - Pánczél Barnabás: Kerecheni, Iustitia, Kleió

kalmazta Kerecheni sorsát napjainkra: "Kerecsényi bukása, az ellene indított hecckampány, netán koncepciós 'összeesküvés' máig intő példa. (...) Tragikus sorsában, a korabeli sikeres bűnbakkeresésben egyre-másra tűnnek fel az emberi azonosságok, az azóta eltelt 424 év hasonlóan tragikus magyar sorsai, egészen máig érkezve. (...) sok évszázados meghurcolását döbbenten szemlélni azonban már nemcsak a szomorú keserűségek sorába tartozik, hanem az érdekkörök mindenen átgázoló kegyetlenségeit igazolja." A köztudatban rögzült Kerecheni-kép eltorzulásának okait kutatva, akarva-akaratlanul is beleütközünk történetírásunk némely idült devianciájába. A szerzők többsége - tekintélytiszleletből, óvatosságból, kényelemszeretetből - valamelyik előd véleményét teszi magáévá, többnyire kritika nélkül, tévedéseivel együtt, és némiképp átfogalmazva örökíti tovább. Híres vagy hírhedt eleink viselt dolgait egy-egy tendenciózusan hangsúlyozott cselekedetük alapján bírálva el, szubjektíve osztályozzák őket. Ilyen módon nevüket vagy hófehérre mosdatva az "arany", vagy befeketítve a "fekete" könyvbe jegyzik be, alakjukat azután mint dicső héroszt, megvetendő antihőst vagy becstelen árulót őrzi a történelem archívuma. Az a módszer, amely figyelmen kívül hagyja a bírált személyiségek egyéb cselekedeteit, sajátos személyiségjegyeit, önmagukban jelentéktelennek tűnő apróságokat, amelyek folytonossági hiányokat hidalhatnának át egy töredékes cselekvésfolyamatban, kulcsként szolgálva nagyobb összefüggések megértéséhez: nem eredményezhet "befejezett" képmást, csupán vázlatot, torzót. Az említett hibát csak tetézheti egy másik: a képmás egy bizonyos szempont szerinti, alkalomszerű átalakítása. A retusmunka általában a hagyományos recept szerint megy végbe, nemritkán egyszerű előjelcserével, így születnek a "de mortuis nil, nisi bene" elvre alapozott nekrológok és egyéb alkalmi megemlékezések. Napjainkban lépten-nyomon találkozunk halott vagy még élő személyiségek újra- vagy átértékelésével. Kétségkívül szükséges a felülvizsgálat, a helyénvaló rehabilitáció, csakhogy a renováció - kiváltképpen, ha többször ismétlődik - aligha éri el kitűzött célját, tudniillik nem nyugtatja meg a szemlélőt, zavarba hozhatja, sőt - akár megalapozottan, akár alaptalanul - kételyt, gyanakvást kelthet benne a "felújított" portré hitelességével szemben. Az ellentétes nézőpontokból készített ábrázolás eredményei a szak- és szépirodalomban egyaránt fellelhető "kétarcú" személyiségek. Gárdonyi