Erdmann Gyula: Honismereti füzet 2. - Körösök vidéke 2. (Gyula, 1989)
ÉVFORDULÓS MEGEMLÉKEZÉSEK
vétkeidet... és magadnak oltalmára kössünk kardot az pogány ellen." A tét óriási: a nemzet jövője. Nincs más lehetőség: "Elfussunk? Nincs hova!" "Hic vobis vei vicendum vei moriendum est" (Itt győznötök, vagy halnotok kell!) Az idegen segítség megítéléséven a művön kettősség vonul végig. Kezdetben azon okokat vette sorra, hogy miért is nem bízhatunk a külföldi hatalmak támogatásában. Ezzel nem a vállalkozás lehetetlenségét akarta bizonyítani, épp ellenkezőleg! "Miért kelljen elvesznünk, avagy kétségben esnünk, míg csontjainkban velő, ereinkben vér?" -tette fel a kérdést. Kizárólag magunkra számíthatunk, ezért azt kívánja, hogy úgy vitézkedjünk: "az idegenek ne legyenek szükségesek principilater (főerőnek), hanem accessorie, segítségképpen, mert a mi sebünk senkinek úgy nem fáj, mint minekünk." Tisztában volt vele, hogy először belső ügyeinket kell rendbetenni, mert csak ezáltal biztosítható a külföldi országok érdekeltté tétele a segélynyújtásban: "mert ha mi csak zsebbe tesszük kezünket, senki nem gondol velünk" Most tettekre van szükség: "Fegyver, fegyver, fegyver kévántatik s jó vitézi resolutio!" A szituációból adódóan - a török elleni támadásra készülve - a legfontosabb teendőre, a hadi reform kifejtésére összpontosított. Korának leghaladóbb katonai elvei figyelembevételével egy állandó hadsereg felállítására tett javaslatot. Ezt nem zsoldosokból kellene kiállítani, hanem nemzeti hadsereg lenne. Sőt, azt javasolja, hogy a támadó hadjárat megindításakor az egész népet fel kellene fegyverezni. Úkori példákra hivatkozva, a korabeli felfogással ellentétben, amellett tett hitet, hogy "katonai szolgálatra legalkalmasabb a paraszt ember", persze csak megfelelő kiképzés, gyakorlás után, egy szigorú "militaris disciplina" (katonai rend) betartása révén. Bátran vállalta, hogy mindezek megtartása mellett "még egyszer talpra áll a magyar". Szembe nézett a problémákkal is. Tudta, hogy a sereg szervezéséhez kevés megfelelő tisztet találna Magyarországon, s így nem zárkózott el külföldiek alkalmazása elől sem: "nem szégyen attól tanulni, aki többet tud". A magyar katona jellemét ismerve felmerült a fegyelmezettség, az engedelmesség kérdése is. Határozottan leszögezte: "aki az ilyen militaris disciplinât szabadsággal ellenkező dolognak tartja, vagy bolond, vagy rossz és rest." Semmirekellő az olyan ember, aki most, mikor alkalma lehetne vitézsége megcsillogtatására, saját, önös érdekeire hivatkozva távol marad a tettektől. Meg kell tanulnunk, hogy a nemzeti összefogás érdekében nem szabad visszariadnunk bizonyos ál-