Erdmann Gyula: Honismereti füzet 2. - Körösök vidéke 2. (Gyula, 1989)
AZ EURÓPAISÁG, HONISMERET ÉS REFORMGONDGLKODÁS TÖRTÉNETÉHEZ
suthot sokan bizalmatlanul fogadták, a jómódú nemesek közé született Deáknak természetadta közege volt. Nyílt, mindenkit egyenrangúként kezelő modora csak kivételesen keltett ellenérzéseket, tekintélye előtt - s talán csak az ő tekintélye előtt - még az ellenfelek is meghajoltak. Négy évtizeden keresztül a magyar politikai élet megkerülhetetlen alakja volt, a vele nem számoló politika tartós sikerrel nem számolhatott. Ebben a nemzetközi formátumú, a kor színvonalán álló politikusban mégis volt valami régimódi, valami időszerűtlen. Külföldi jellemzői a római Cincinattushoz vagy George Washingtonhoz hasonlították, kortársaihoz soha. Idegenkedett attól, hogy éljen a pártpolitika adta, a korban már széles körben hasznosított lehetőségekkel, és a személyes meggyőzés, a példaadás erejére támaszkodva politizált. Nem volt célja a politikai karrier, a hatalom, egész életét - szinte kínos lelkiismeretességgel - a köz ügyének rendelte alá. A Ouna-völgyi népek szabad szövetkezésére törekvő Kossuthtal szemben, tőle nem volt idegen az az 1860-as évek közepén felmerülő külpolitikai elképzelés, hogy a Monarchia észak-olaszországi veszteségeiért a klasszikus hatalmi politika szabályai szerint keleten kapjon magának területi kárpótlást. A magyar liberálisok újabb nemzedékével, élükön Andrássy Gyulával ellentétben azonban nem villanyozta fel az a távlat sem, hogy a kiegyezés egy offenzív magyar külpolitika előtt is megnyitja a kaput. Hogy bölcs volt, azt már az 1840-es évek közepén kiemelték, az 1860as évek elejére pedig már általánosan a haza bölcseként emlegették. A folyamatosságot testesítette meg egy addig ismeretlen méretű konfliktusokat, megrázkódtatásokat megélő Magyarországon. Összes szerepvállalása megfontoltságát igazolta politikájának címzettje, a közvéleményt meghatározó nemesi vezetőréteg szemében. Hiszen meghatározó alakja volt a liberális mozgalomnak annak sikeres korszakában; félreállt a szabadságharc idején, de soha nem fordult szembe azzal; helytállt az itthonmaradottak számára becsületes cselekvési lehetőséget nem nyújtó önkényuralom idején; végül olyan politikát folytatott az 1860-as évek elejétől kezdve, amely eredményesnek bizonyult, mert konszolidációhoz vezetett. A méltó epitethon ornans egy dezilluzionált korszak terméke. A hagyományos magyar politikai vezetőréteg, túl a jobbágyfelszabadításon és a levert szabadságharcon, nem adta fel liberalizmusát, de rezignáltabbá vált. Megszabadult, vagy inkább megszabadították az előresodró illúzióktól, attól a kényszertől, hogy újra és újra továbblépjen,