Erdmann Gyula: Honismereti füzet 2. - Körösök vidéke 2. (Gyula, 1989)

ÉVFORDULÓS MEGEMLÉKEZÉSEK

katasztrófa és katarzis, sőt, rejtelmes módon, az alakok is szerepet cserélnek: Lucifer dicsőül meg valódi tragédiái főhősként, hiszen erre a rangra eleve csak a bukott nagyság tarthat igényt, s nem bukott fajankók! Az a Lucifer magasztosul fel, aki a végső jelenetben, mérgében önuralmát vesztve "Ádám felé rug" és gyűlölködve sziszegi: "Fellázadsz-é, rabszolga, ellenem?/Fel a porból, állat!" Hiába, itt megint nem hittek Madáchinak: Lucifer tragédiáját olvasták, nem az emberét. Vélhetőleg sokan osztoznak e Lucifer iránti hódolatban; talán a többsége azoknak, akik végiggondolták a művet - anélkül, hogy végigérezték volna. S itt megint alapkérdésünkhöz kanyarodtunk vissza, a műfajhoz. A tragédiát ugyanis - szemben a disszertációval - nem végiggondolni szokás és kell, hanem végigélni, végigkinlődni a gyötrelmes, de felszabadító befejezésig. A műfaj totális olvasói (nézői) reakciót követel. Lucifer régi keletű népszerűségét elsősorban nem is saját - egyébként letagadhatatlan - értékeinek köszönheti: a pengeéles logikának, a vibráló szellemességnek, a (látszatra) hűvös tárgyilagosságnak (mely mögött azonban emberellenes düh lapul) s mindenekfelett a gondolatok könyörtelen végiggondolásának, hanem inkább az európai szellemtörténet legújabb kori korszakos elmondulásainak: a vallás térvesztésének, a terjedő erkölcsi értékválságnak, a szciontizmus terjedésének, mely az értelem nevében megoldást kínált gondjainkra anélkül, hogy erre valóban képesnek bizonyult volna. Mivel a XX. század kínzó tapasztalatainak fényében e naiv észhit illúzióként lepleződött le, remélhető Lucifer józanabb, Tragédiabeli szerepének és Madách eredeti szándékának jobban megfelelő megítélése. Igaz, levetette a hagyományos ördög gyermeteg külsőségeit, de attól még a Rossz reprezentánsa marad a műben, aki az ember lealacsonyítására és elpusztítására tör. Alakjában Madách épp arra figyelmeztet, hogy civilizált világunkban a legveszélyesebb antihumanizmus a moráltól és érzelmektől elszakadt, gátlástalan intellektus zsarnokoskodása az ember fölött. S akiket alakjának állítólagos nagysága még mindig rabul ejtene, azokat nemcsak arra emlékeztetjük, mily szigorúan behatárolja hatókörét maga a költő (1. viszonya az Úrhoz, a Föld szelleméhez, Évához, illetve végső kudarca Ádámnál), hanem - és nem is tréfából - egy ideggyógyászati közhelyre is felhívjuk figyelmüket: a sekélyes érzelemvilággal és morális felelőtlenséggel párosult, kifogástalan intellektus nem a zsenialitás ismérve - hanem a jellembetegségé vagy nyílt elmebajé!