Erdmann Gyula: Honismereti füzet 1. - Körösök vidéke 1. (Gyula, 1988)

Hazatérőben

HAZATÉRŐBEN „Kedves László... nem hiszem, hogy mi még egyszer találkozunk az életben. Azt a sorompót, amely a nyugati határ útjain fekszik keresztben, nekem aligha húzzák fel: baráti beszélgetés helyett, amelyre mindig készültem, ennek az írásnak az őszintesége marad." — Kovács Imre írta ezeket a sorokat Németh Lászlónak az „Új Látóhatár" hasábjain 1960-ban. „A néma forradalom" szerzője, a Márciusi Front vezéralakja, a Nemzeti Parasztpárt egykori főtitkára akkor már tizenhárom éve élt emigrációban. Nem bízott abban, hogy valaha is hazatérhet, de erős belső kényszer hajtotta a nyitva maradt kérdések tisztázására, a hajdani konfliktusok feloldására. A nyolcvanas években a sokáig mozdíthatatlannak hitt sorompó emelkedni kezdett. Az emigrációt választó írástudók közül sokan újra átlépték Magyarország határát. S ami még több, hozták magukkal új és félig-meddig elfeledett régi írásaikat. Kovács Imre — aki most lenne 75 éves — csak művein keresztül térhet haza. Az itthoniakkal való baráti beszélgetés, amire készülődött, végleg elmarad. A nyitva maradt kérdések tisztázását nekünk kell folytatni azzal az őszinteséggel, ahogyan ő írt Németh Lászlónak. A népi írók között Kovács Imre volt a „homo politicus". Szociográfusként ismerte meg az ország, emellett írt tanulmányt, számtalan újságcikket, sőt még regényt is, ám mindegyik műfajban politikusként gondolkodott. Azért nyúlt a tollhoz, mert a közvetlen politikai cselekvés eszközei hosszú ideig nem voltak meg. Ennek jegyében közelítve érthetjük meg legjobban eseményekben gazdag életét. Kovács Imre pályájának alakulásában döntő szerepe volt ifjúkori élményeinek. Alcsúton született a főhercegi uradalomban, apja az egyik kerület kulcsárja volt. Gyerekként — ahogy azt maga is írta — benne élt a pusztai cselédközösségben. A véletlen úgy hozta, hogy igen korán találkozott egy másfajta paraszti világgal is. A nyári szünetekben sok időt töltött Gyomán, apai rokonainál. Itt a református birtokos parasztság életét és mentalitását ismerhette meg. A viszonylag nyugodt gyerekkor hamar véget ért, 9 éves volt, amikor meghalt édesapja. A családra súlyos anyagi gondok szakadtak, a taníttatásra csak egy mód maradt: az egyik budapesti protestáns árvaházba került. Tizenegy éves volt ekkor. Egyedül, a családtól elszakadva sorra-rendre olyan gondok és konfliktusok elé került, amelyek általában ismeretlenek maradnak a hasonló korú gyermekek előtt. Kovács Imre szerencsés volt, állta a próbákat. Az idegen és mostoha környezet nem roppantotta meg, épp ellenkezőleg, önállóságra, határozottságra szorította és meggyor-