Erdmann Gyula: Honismereti füzet 1. - Körösök vidéke 1. (Gyula, 1988)

A gyulai közélet 100 évvel ezelőtt

herdáló korrupt bandát, de mind egy szálig ám! Ennyi szép ígéret hallatán csak úgy dörgött az „éljen". A féktelen izgatást látva, az alispán erőszakos korlátozó intézkedéseket foganatosított. Ezzel a lépéssel akaratlanul is Csatár Zsigmond kortesévé szegődött, mert nem számolt azzal, hogy intézkedéseivel csak szítja a tüzet: ha nő a szorongattatás, akkor már csak becsületből is ki kell állni az ellenzéki jelölt mellett — így gondolkodott a németvárosi és magyarvárosi földművelők java része. Az 1887-es választáson is megyeszerte az ellenzéki jelöltek diadalmaskodtak. Mit tett ezalatt a Göndöcs-párt? Pozitív programot nem tudtak adni, minden erőfeszítésük kimerült abban, hogy Csatárt lejárassák. A régi választásokon még úgy hangzott a kortesnóta refrénje, hogy „szegény ember ügyét-baját felkarolja Göndöcs apát". Most inkább csak azt lehetett hallani: „Csatár, Csatár, vigyen el a tatár!" A Göndöcs-hívek csongrádiakat hozattak Gyulára, gyulaiakat küldtek Csongrádra, hogy minél többen megismerhessék Csatár Zsigmond viselt dolgait. Ez a próbálkozás is visszafelé sült el. Az ellenzéki jelölt hívei nem adtak hitelt a gyalázkodók szavainak, sőt elterjedt a hír, hogy a Csongrádon jártakat megvesztegették a kormánypártiak. Ezek után — ez már csak természetes — nem is volt helyük többé a becsületes emberek között. Január 14-én illendő körülmények között lezajlott a választás. Csatár Zsigmondra 584-en, Göndöcs Benedekre 569-en voksoltak. 15 szavazattal győzött a párton kívüli ellenzéki jelölt. Csalafintaság nem eshetett, mert az akkori jó szokásoknak megfelelően mindkét jelölt két-két bizalmi emberét delegálta a szavazás ellenőrzésére. A németvárosi és nagymagyarvárosi parasztok szinte kivétel nélkül Csatár Zsigmondra szavaztak. Nekik köszönhette a győzelmet, és annak, hogy a „városi intelligentia" egy töredéke nem szavazott, mert egyik jelöltet sem tartotta arra érdemesnek. Göndöcs Benedek nem is tudott ezeknek megbocsátani, hívei is úgy tartották, hogy a nem szavazóknak már csak társadalmi állásuk miatt is Göndöcs mellett lett volna a helyük. A kölcsönös szemrehányások már semmin sem változtattak. A Tisztelt Ház folyosóján derűsen szivarozgató Mikszáth Kálmán nem mondhatta többé: „Nini, itt gurul Göndöcs apó." A választás másnapján a „Békés" vezércikkben kommentálta az eseményeket: „Ez a harcz nem pártharcz, hanem társadalmi harcz (volt), mikor a nép támadt fel az urak ellen, az elámított nép fékevesztett küzdelme az intelligentia ellen." A „Békés" vezércikkének diagnózisa pontos. Ám ha ilyen intenzitású társadalmi harc robbant ki az országgyűlési választás ürügyén, akkor a mélyben valami nagyon éles konfliktusnak kellett meghúzódnia. A konfliktus, ami Gyula város társadalmát polarizálta, a Körös-szabá-