Dóka Klára: A Körös és a Berettyó vízrendszer szabályozása a 18-19. században. Egy táj kialakulása - Közlemények Békés megye és környéke történetéből 7. (Gyula, 1997)

MELLÉKLETEK - Leírások a Körösök és Berettyó vidékéről 1451-1886 - VII. K. Nagy Sándor Bihar megyéről. Biharország leírása (részlet)

potykának s annak a hosszú csíkos csíknak, (mit leien a jég alá bocsátott vesszőkosárral fognak), mely a „vész"-ben talál siralomházra. Ezelőtt azonban még nagyobb öröm is érte a rét látogatóját, midőn az uszó lápokon ott gubbasztott egyegy nagy fekete vidra, mely utoljára nagyobb számban a 60-as években mutatkozott, vagy még most is, midőn egy-egy macska nagyságú veres-barna színű nyérc vagy kis-vidra a káka tövéről becsörtel a nádasba. De ez a látvány nem mindemkor tárul a szem elé. Egy-egy kerek tó kerül utunkba, csónakunk nesztelenül suhan tova a csendes vizén, csak a „pákász" csáklyája csobbanlja meg néha-néha a szelíden ringató vizet; az úszkáló madarak bámulva tekintenek ránk s csak a köztük sebesen végig surranó kis sirály figyelmeztető kiáltására futnak be a suhogó nádasokba, aztán ismét kíváncsian tekintenek utánunk s felénk indulnak távozó csónakunk csendes hullámain... Csökmőről dél-keleti irányban indulunk ki s dűlő utakon át eljutunk a SebesKörös szabályozott medréhez s ezen át a Kóti-pusztára. Ez a név divatba jött az utóbbi időkbem, mint a bihari helyi érdekű vasúlak egyikének (a nagyváradkomádi vasúinak) végállomása... Területe megyénkhöz tartozik, de tulajdonjogát a vésztőiek halászták el a komádiak orra elől. Hej pedig de pompás egy kis Kánaán ez! Néhány évvel ezelőtt még nádas rét borította majdnem az egészei s több kerüli ki belőle kétezer kéve nádnál évenként; azonban a Sebes-Körös szabályozása folytán mintegy ezer hold tartja fenn a múlt nádasok emlékét, ez is inkább csak zsombékos legelő, a többi része pedig felhátasodott, habár az árpa és búzavetések közölt még most is sűrűen üti fel magát a harmattól duzzadó nádfiók. Valóságos ősföld ez. Keresztül megyünk a „Kóti-fok" nevű éren, mely azelőtt vízimalmot hajtott s most szelíd hajlású medrében legszebben díszlik a repcevetés. A „Kóti-domb" vagy „Templomhalom" magasan emelkedik ki a síkságon, széles körben körülvéve még ma is látható sánccal, a mely azonban épen oly szép tengerit és búzát terem ma már, mint maga a domb oldala; már régen szántják az egész halmot... A halomról északi oldalon leszállva gazdag szántóföldre jutunk, melynek búzájában itt-ott még látunk egy-egy erős nádszálat felemelkedni, habár a föld felülete elég sima; mellette már a tengeriben igen gyakori nádfiók s a földön meglátszik, hogy még a kapálás sem ernyesztette el a háncsokat; tovább az árpa vetésben csoportosan nő ki a nád a vakandturás alakú apró dombocskákból, úgy hogy a nád majd ugyanannyi, miiit az árpa; ismét tovább haladva már nem találunk vetést, hanem csak azt látjuk, hogy a zsombékok kapával, verem vágóval kiborogatva helyükből szét vannak verve, sőt megkíséreltetett már itt a szántás is s habár több a vakbarázda, mint a másféle, a nyár melegével s a tél fagyával együttesen úgy előkészíttetik a föld, hogy a következő tavaszon már egészen fel lehet szántani s elvetni kölessel, vagy árpával. A mi ezután következik, az már a kihalt nádas, a valóságos „kolu", honnan csak itt-ott emelkedik fel egy-egy kerek nádcsoport, félre hajló fekete buzogányaival, melyeket nagy hosszú levelű sásak