Elek László: Székács József 1809–1876 – Közlemények Békés megye és környéke történetéből 6. (Gyula, 1994)

III. Nikolics Péter házi nevelője

Maga Székács is érezte műve rendkívüli súlyát és szerepét. Erre mutat, hogy ajánlásában vendéglátóin és barátain kívül a délszláv szomszédoknak is dedikálta - a Dunán-Száván innen és túl -, akik „ utolsó harcaikban Európa méltó figyelmét vonák magokra, kik a mostani békenapokban egy békeszerető fejedelem fáradhatatlan igyekezetei által szép jövendőnek néznek elébe". Az önálló kiadást beharangozó folyóirati minták (Benkő István gondos összegezése szerint a Koszorú 1830-31-es évfolyamában 3, az Aurora 183133-as füzeteinek hasábjain 5 közlemény; a hatodik 1836-ban jelent meg — összesen 3 hősi ének és 20 népdal) arra engednek következtetni, hogy Székács fantáziáját nem a magyar-szerbhorvát történelmi kapcsolatokra utaló mondák: a rigómezei csata históriás énekei, az Arany János történelmi balladáira is ható Hunyadi-ciklus darabjai, különösen a mesei-mondai elemekben gazdag Jankó és Szekula, nem is a török elleni felszabadító harcokat megörökítő históriás énekek foglalkoztatták a legjobban. Legalább is nem velük igyekezett kedvet csinálni a gyűjtemény kedvező hazai fogadtatásához. Sokkal inkább az alkalmi költészet túlnyomórészt lírai jellegű termékei: a szerelmi líra impozáns gazdagsága, meg a nászdalok és lakodalmas énekek, az esőért fohászkodás profán parasztrítusát őrző „dodolák" és a böjti, un. virágünnepi dalok stb. A Trattner-Károlyi könyvműhelyben, Kunoss Endre szerkesztésében 1836ban megjelent 334 lapos kötet 102 dalnak és 21 hősregének adott helyet, ékes bizonyságául annak, hogy Székács nem vált sznobbá az előkelő emberek környezetében. Megőrizte egyéniségét, régi önmagát. Magasfokú intellektusa nem zárta ki az egyetemes kultúrából a népit. Élvezte elemi erejét az iskola által közvetített ún. magasabb kultúra és a tanárok által kölcsönzött nyugati irodalmak nagy szellemi és művészi értékeinek az ismeretében is. Boldog örömmel ízlelgette a délszláv folklór eredeti ízét és zamatát, tetszett neki az ismeretlen névtelen dalköltők művészi érzékenysége és kifejező képessége, élénk érzés- és gondolatvilága, az az egyszerű forma, amelyben a „nép képzelődése forog" és buzog tisztán és feltartóztathatatlanul, mint az ősi forrás. Mély tiszteletet érzett a tanulatlan szerzők iránt, akik kivétel nélkül „ közönséges egyszerű emberek, a mesterkéletlen természet fiai, egy súlyos iga alatt nyögő s ez okból még műveletlen hazának lakói. Koruk (mármint a daloké) oly régi, mint a nemzet; írva soha nem voltak, szerzőikkel születtek, szerzőikkel haltak el, vagy századokon keresztül ajakról ajakra szállottak. Ezen szelíd költői tehetség: dalban vigadó, dalban síró, dalban élő érzelem annyira sajátja a szerb nemzetnek - állítja mély rokonszenvvel hangjában -, hogy az eddig gyűjtött dalok tudtomra már nyolc könyvet töltenek be, s mint beavatottaktól haliam, még ezek is csak csekély részét 38