Elek László: Székács József 1809–1876 – Közlemények Békés megye és környéke történetéből 6. (Gyula, 1994)

III. Nikolics Péter házi nevelője

nalas és hasznos vallásfilozófiai és klasszikus irodalmi beszélgetéseket folytatott. Ennél is többet jelentett azonban, hogy nagyszerű diplomáciai érzékkel összeismertette egy Nikosz nevű görög teológussal, akit egyházi felettesei a korfui főiskola ószláv (glagolit) nyelvi tanszékére szemeltek ki, s azért küldtek Karlócára, hogy ott a keleti egyházhoz tartozó szláv népek szent könyveit eredetiben olvassa, megértse és tanítani tudja. Őszinte barátság szövődött Nikosz és Székács között, akik az érsek zseniális tanácsára egymást tanították. Székács latinra oktatta Nikoszt, az meg ó- és újgörögre Székácsot, s közben Vuk Karadzsics szerb dalait és hősregéit olvasgatva, tökéletesen elsajátították a szerb nyelvet is. Mindketten jól jártak: két év leforgása alatt magas színvonalon tudták használni a maguk választotta nyelveket. Székács önállóan és értőn olvasta Homérosz Iliászai és Platón műveit, megszerette és sikeresen fordítgatott a Görög Antológiából, amelynek klasszikus szépségeit Nikosz különös ügybuzgalommal, lelkesen bizonygatta neki. Jóllehet, az életnek ez a nem várt adománya - ez a szerencsés lehetőség - szilárd nyelvi alapot teremtett Székács számára Plutarkhosz párhuzamos életrajzainak későbbi fordításához, az igazi szellemi gyarapodást, a nagy irodalmi sikert mégsem ez jelentette, hanem a Szerb népdalok és hősregék hű interpretálása. Székácsot elbűvölte Vuk Karadzsics korszakos jelentőségű vállalkozása, amelynek Goethe elismerő kritikája nemzetközi rangot adott. „Pompásak ezek a versek! - kommentálta Talvy 1825-ben publikált gyűjteményét Eckermannak. Van köztük néhány, amelyeket bátran egy sorba helyezhetünk az Énekek énekével, ez pedig nem csekélység. Nemrég fejeztem be értekezésemet ezekről a versekről,., .és Ön élvezni fogja a remek motívumokat.... A vázolt helyzetek oly beszédesek és szemléletesek, hogy ...szinte minden egyes szóra egy-egy költemény épült fel a szemem előtt." Mint érzékelhető, Goethe az egyetemes kultúra szerves tartozékának, hiteles emberi dokumentumoknak minősítette az értékes gyűjteményt, amely a látszat révén egy magasabb valóságot állít elénk, s egy új nép ismeretével gazdagít bennünket. Tiszta költészet-egy nép, egy közösség mesterkéletlen hangja szólal meg benne, objektíven, mégis emelkedett érzésről és eleven, színes fantáziáról tanúskodva. Hazánkban is voltak néhányan, akik többnyire német kiadványokból ismerték már egyik-másik darabját. Ismerték Goethe olasz közvetítéssel (Fortis apát) fordított Assan aga neje című költeményét. Székács is tudott erről, sőt ahogy írta: olvasta Toldynak a Kassai Minervában megjelent „figyelmeztetését" s bizonnyal a Kazinczy-íéle tolmácsolást és Vörösmarty elismerő kritikáját, sőt Bajza experimentumait is. Tőlük kapott kedvet és indíttatást, ahogy az alábbi sorok tanúsítják: „ Nagy hévvel ragadtam 31