Elek László: Székács József 1809–1876 – Közlemények Békés megye és környéke történetéből 6. (Gyula, 1994)
IV. „Az ország papja”
Költői hitvallását - a jó, szép és való egységét - egy ifjú költőnek adott tanácsként így összegezte: Istenileg szépet kíván alkotni a művész, A szent vallás híve meg isteni jót. Ámde a szép annál szebb, küzdő ifjú! minél jobb, S annyival a jó szebb, mennyivel istenibb. Költs hát, s a széphez kössed műveidben a jót és Adj a szent jónak isteni szép alakot, Úgy lesz nagy költő, ha felőled vallanifogják: A szépben s jóban művei mesteriek. Amikor Vajda Péteri, kinek „munkáin a legtisztább erkölcsiség, a legmélyebb vallásosság, a legnemesebb emberiség" árad szét, a Kisfaludy Társaság tagjává fogadta, akkor bevezetőjében az elanyagiasodó - értsd: az anyaggal foglalkozó - tudományok nagy térhódításával szemben az embert emberré tevő poézis rendeltetését és a költő hivatását abban jelölte meg, hogy „ az elfásult szíveket aestheticai művek által édesgesse az örökké széphez, jóhoz és valóhoz, hogy a lelkek - elszakadva az anyagtól, melyhez csatlakoztak, - rendeltetésükhöz képest a szépet és jót, mik legfensőbb fokaikon eggyé olvadnak - áhítsák". Esztétikája tehát szinte teljes egészében- legfeljebb a felhangja volt más - megegyezett a Petőfiével, aki Aranyhoz írt levelében, 1847-ben így fogalmazta meg a maga ars poétikáját: „Ami igaz, az természetes, ami természetes, az jó és szerintem szép is". Annyi csak a különbség köztük, hogy Székács teóriájában a hármas egység fókuszába a „szent vallás eszménye" - az isteni jó s vele a homo morális kiformálásának a szükségessége került, nem, mint Petőfinél, az igaz. Az előbb felsorolt gondolkodtató, moralizáló-oktató műfajok egytől egyig alkalmasak voltak erre az intenzív nevelő-szerepre. A szatíra is, amelyről a Kisfaludy Társaság 1841-ben kiírt pályázatára Székács értekezést írt. Irodalomesztétikái, műfajelméleti, irodalomelméleti kulturáltságunk kezdetlegessége tükröződik abban, hogy ez az elemzés alig hagyott valamelyes nyomot kritikai irodalmunkban. Legfeljebb némi tudománytörténeti értéke lehetett, hiszen az irodalomtörténet-írás atyja: Toldy Ferenc még 1878-ban A magyar nemzeti irodalom történetének negyedik, javított kiadásában is emlékezett rá. Szalay Károly, a téma és a műfaj kiváló ismerője, viszont már nem is említi 1966-ban publikált tanulmányában (A magyar szatíra száz éve), sőt Székács „ enyelgő szatíráinak" egyetlen darabját sem méltatja figyelemre, noha Toldy úgy emlékezett vissza rájuk, hogy 114
