Dedinszky Gyula: Írások Békéscsaba történetéből, néprajzából - Közlemények Békés megye és környéke történetéből 5. (Gyula, 1993)

Vidám Csaba

Hétköznapok Amiről eddig szóltak történeteink - a régi Csaba, községi-, egyházi-, kulturális-, politikai élet - az mind valamiképpen az élet rendkívülibb, ünnepibb oldalához tartozik. Az élet azonban nem csupa ünnepnapból, sokkal inkább hétköznapokból áll. És bár a hétköznapokat szeretjük "szürke" hétköznapoknak nevezni, amiben valahogy benne foglaltatik az a gondolat, hogy a hétköznapok életünknek semmitmondó, robotos, színtelen, unalmas részét jelentik, a valóság mégis az, hogy a hétköznapoknak is megvan a maga derűje, mosolya, humora. Erről tanúskodnak az e fejezetbe tartozó történeteink is. 1) Párválasztás Nősülés régi módon Jellemző a régi csabai viszonyokra, hogy a szerelem mennyire nem játszott szerepet a párválasztásnál. A szülők hozták össze a fiatalokat, akiknek nem sok beleszólásuk volt a dologba. Egyszer is, két csabai legény lovaskocsival hajtva szemközt találkozik a nagymegyeri határban. Az egyik befelé jön a teherrel a városba, a másik kifelé üres kocsival. És akkor az, aki kifelé igyekszik odakiált a barátjának: - Hej, Miso, zastan! [Hé, Miso állj meg!] - Hóv! Nuz co to? [Hó! Na mi az?] - Vies, co novyho vo városi? [Tudod mi újság a városban?] - A co takvo? [Mi?] - Nu£, ze sa zenísl [Hát, hogy nősülsz!] - Ja? [Én?] - Ty! [Te!] - A ciju si bérien? [És kinek a lányát veszem el?] - Nuz, Jucu Palyusikovú na Sztraka ulici, iba más tájí k nej, uz'je aj vypytaná aj pripoviedaná! [Hát Palyusik Jusit a Sztraka utcából, csak el kell menjél hozzá, már meg van kérve és kihirdetve!] [...] 2) Temetés, halál [...] Mehet! Egy temetés alkalmával, mikor a halott mamókát koporsóban már kifelé vitték a házból, hogy a gyászkocsira téve elinduljanak vele a temető felé, a bepálinkázott apóka, tehát a bánatos özvegy, a vasútállomás portására emlékezve elég vidáman vezényelt: - Na! Csorvás, Gerendás, mehet! Csabai mentalitás Halotti virrasztáskor ott ül a rokonság a gyermektelenül meghalt nagynéni, Mari néni koporsója körül. Mindenki arcán ott ül az ilyenkor kötelező sötét bánat. A gyászolók egyike azonban egyszer csak meglöki a mellette ülő fivérének a könyökét és súgja: - Janó! Ci si pocuv, ze nana Mara ta prepísaly aj chyzu aj zen?! [Janó! 304