Dedinszky Gyula: Írások Békéscsaba történetéből, néprajzából - Közlemények Békés megye és környéke történetéből 5. (Gyula, 1993)

Vallásos elemek a békéscsabai evangélikus szlovákok népi életében, népi elemek vallásosságukban

lalkozó, templomba rendszeresen járó asszonyok is, akiket a család megkért azzal az indokolással: maga Marka, vagy Zsófi néni ehhez jobban ért, ugyan menjen el a tisztelendő úrhoz és kérje meg, hogy imádkozzék betegünkért. Régebben a lelkésznek fizettek is az imádkozásért, de az 1920-as, 30-as évektől a csabai lelkészek nem fogadtak el többé imádkoztatásért pénzt, ettől az időtől kezdve a család az imádkoztatás ügyében eljáró megbízottjának valamilyen aprópénzt adott, hogy azt tegye a perselybe. A betegért való imádkozást kérhetik a beteg nevének megemlítésével, de - főleg, ha el akarják kerülni a sok kíváncsi látogatót- kérhetik név nélkül is. Ez utóbbival kapcsolatosan hadd álljon itt egy templomos mamóka torz, egyéni nézete: A betegért név szerint kell imádkoztatni, nehogy esetleg éppen a legnagyobb ellenségemért imádkozzam! Hát bizony, ez a nézet a jézusi tanításnak pontosan az ellentéte. A csabaiak a betegért igen gyakran csak akkor imádkoztatnak, amikor már a végét járja, amikor már az orvos is lemondott róla. Nincs is talán már semmi reménységük, csak a szokásnak kívánnak az imádkoztatással eleget tenni. Kitűnik ez egy imádkoztatást Jcérő öregasszony megjegyzéséből is: Hiszen ezzel talán nem vétkezünk! (Ale ved s tin hadam nezhresíme!) A betegséggel kapcsolatos másik egyházi gyakorlat a súlyosan beteg úrvacsoravétele (spovedovaf). Amikor a beteg állapota válságosra fordul, hozzátartozói azon vannak, hogy vegyen úrvacsorát s így Istennel megbékélve készüljön utolsó útjára. Könnyű a helyzet, ha ezt a beteg maga kéri, a család szívesen tesz eleget kérésének. Kínosabb, ha a beteg maga nem gondol rá. Ő még bízik felgyógyulásában. A hozzátartozók félnek attól, hogy ha elkezdik rábeszélni szerettüket arra, hogy papot hivasson, rádöbbentik őt a fájdalmas valóságra, hogy betegsége halálos. S mert ezt nem akarják, sok helyütt elmarad a beteg úrvacsoravétele. Később aztán emiatt bánkódnak a hozzátartozók. De ha megtörtént a döntés, a család most is, mint a betegért való imádkoztatás kérésekor, küldöncöt meneszt a reggeli istentisztelet előtt a lelkészhez, hogy ez meg ez a család megúrvacsoráztatni kéri betegét. A kérést tolmácsoló asszony az istentisztelet után a lelkészt elvezeti a beteg házához, ahol a hirtelen összehívott rokonok és a szomszédok Tranoscius-énekek éneklése közben várják a lelkészt. Az úrvacsorai kellékeket (kehely, bor, ostya) és a lutherkabátot a lelkészt kísérő asszony viszi. Az ilyen páros vonulásból az utca járókelői is tudják már, hogy súlyos beteghez mennek, egy-egy kíváncsibb járókelő súgva meg is kérdezi a kísérő asszonyt: ki a beteg? hová mentek? Ha nagyobb távolságra, talán éppen tanyára kellett menni, az esetben a család kocsit küldött a lekészért. A beteggel együtt rendszerint a család tagjai is vesznek úrvacsorát és a szomszédságban élő, még járóképes más betegek, vagy többen öregek is megragadják az alkalmat s így a lelkész egy-egy ilyen kiszállása alkalmával egész kis gyülekezetnek, vagy annál is több személynek szolgálhat úrvacsorával. A család és a jelenlevők az asztalra kitett tányérba kisebb pénzadományokat helyeztek. A leggyakrabban az aggokháza és az árvaház javára adományokat a következő vasárnapi istentiszteleten bejelentette s így nyilvánosan nyugtázta a lelkész. [...] Virrasztás A halottvirrasztás általános volt s részben ma is megvan még Békéscsabán. A halál beállta után a családból valaki -testvér, felnőtt gyermek- felkereste az ún. 172