Pleskonics András: Mesél a szülőföld. Tájak, emberek, emlékek. Békéssámson, Hódmezővásárhely (Bodzáspart), Pusztaföldvár - Közlemények Békés megye és környéke történetéből 4. (Gyula, 1991)
III. HONISMERETI SÉTÁK PUSZTAFÖLDVÁR KÖRNYÉKÉN
botanikai szenzáció jelentőségét növelte az a tény, hogy az Alföld flórájának a jégkorszak utáni időkből fennmaradt ritkasága - tudományos nevén Adonis volgensis (Adonis transsyilvanicus) - éppen egy korábban védetté nyilvánított területen bukkant fel, ahol fennmaradása talán évszázadokig biztosítottnak tekinthető. A helytörténeti, természeti-környezeti értékeink védelmének ügyével egyre tudatosabban foglalkozó pusztaföldvári úttörők honismereti baráti köre örömmel vállalt védnökséget a sáncoldalon árválkodó két kis gyámoltalan növényritkaság felett. Most pedig szóljunk egy keveset a Tatársáncról. Véglegesen megállapíthatjuk, hogy a földvár nem a tatár vagy török időkből származik, hanem építése az időszámításunk előtti 8-5. századra tehető. Feltételezhető, hogy a kelták vagy a szkíták ellen, az úgynevezett hallstatti időkben készült, a bronzkornak a vaskorszakba való átmenete időszakában. Története tehát csaknem 3000 évre tehető. A szabálytalan félkör alakú kettős sánc 3050 méter hosszú, s a két vége közötti távolság 1800 méter. A mintegy 12 hektárnyi, természetes kialakulású magasabb térszintet kettős sánc és kettős vizesárok védte. A külső sáncon kívül húzódó vizesárok 28 - 37 méter széles és átlagosan 2 méter mély volt. A két sánc közötti belső vizesárok keskenyebb, de valamivel mélyebb, 2,6 méter lehetett. A sáncok magassága, az eredeti pusztai térszint felett, 220 cm-re tehető. E kettős sáncrendszer komoly erődítmény lehetett az adott korban, mivel délkeletre néző nyitott oldalán egy bővizű, széles érre vagy ősfolyócskára támaszkodott, amely a mai Száraz-ér, illetve az Ős-Maros vízrendszeréhez tartozhatott. A kettős sánc és vizesárok ily módon biztos védelmet nyújtott az itt lakó népeknek és azok állatállományának. Mint látjuk tehát, a Tatársánc elnevezés semmiképp sem illik a közel háromezer éves múltú kultúrtörténeti objektum megjelölésére. Legfeljebb annyi köze lehet a tatárokhoz, hogy a hétszáz évvel ezelőtti, jóval épebb sáncfalak esetleg védelmül szolgálhattak az akkoriban itt portyázó tatár hadaknak is. Az elnevezés eredetiségének vitathatóságát alátámaszthatjuk továbbá azzal, hogy a kereken 200 esztendővel ezelőtt készült katonai térképen mai helyén és alakjában szerepel a sánc, de nem Tatársánc néven, hanem "öreg sánc", németül szó szerint "alte Shanz" felirattal. A tatársánci dombvonulattá szelídült hajdani földvár rövid történeti áttekintése után választ kaptak a pusztaföldvári ifjú természetbarátok arra a kérdésre is, miként vált ismertté a sánc délkeleti lejtőjén található füves terület "ősgyep" jellege. Erre a felismerésre dr. Kiss István professzor több mint 50 évvel ezelőtt jutott el, aki mint a község szülötte, növénytani megfigyeléseket végzett Banner professzor tatársánci ásatásainak színhelyén. A régész és a botanikus kiváló együttműködése révén minden kétséget kizáróan megállapítást nyert, hogy a sáncoldal háborítatlan meredek lejtőjének löszpusztai őshonos növénytársulása ősgyepnek tekinthető, amely feltétlen védelmet érdemel. A védetté nyilvánítás jól megkésve, csak mintegy 10 évvel ezelőtt nyert megvalósítást, de szerencsére még nem túl későn, hiszen az eredetileg felismert 8 jellegzetes löszpusztai őshonos növény napjainkban is szépen díszlik a bekerített félhektárnyi természetvédelmi területen, sőt, mint említettük, itt él immár teljes védelem alatt az Adonis volgensis, illetve az Adonis vernalis egy-két példánya is.
