Pleskonics András: Mesél a szülőföld. Tájak, emberek, emlékek. Békéssámson, Hódmezővásárhely (Bodzáspart), Pusztaföldvár - Közlemények Békés megye és környéke történetéből 4. (Gyula, 1991)

II. SZÉP TISZAI TÁJAK - BODZÁSPARTI EMLÉKEK

lévén, szívesen látta őket maga körül, és a házi teendők végzése közben a legkülönfélébb hasznos dolgokra megtanította őket. Mi fiúk ráértünkben elvégeztük "játszásiból" mindazt a házkörüli, kerti, állatgondozási munkát, amit tarnt ónk kis gazdaságában találtunk. A honorárium soha nem maradt el. Mézeskenyér, alma, dió, sütemény és cukorka, nemritkán tollhegy, palavessző, ceruza, rajzlap és írófüzet járt azoknak ingyen, akik a legszorgalmasabban segítkeztek ezekben a munkákban. Az apróbb népség kedvenc időtöltése természetesen a játék volt. Legtöbbünk számára azonban tanító úr vadaskertje volt a soha meg nem unt szórakozóhely. Moldvay Sándor nemcsak jó tanító, hanem kiváló vadász és igazi természetbarát hírében állott. Úgy tudott célozni, hogy az elejtett vad szinte sohasem kapott halálos sebet. Idomított kedves vizslája olyan elővigyázatossággal és gyorsan hozta elő a sérült vadat, hogy az legtöbb esetben életben maradt. A meggyógyított és lehetőség szerint megszelídített madarak, rókák, nyulak, őzikék, hüllők és rágcsálók azután megkapták helyüket kis lakosztályaikban a tanítói lakás előtti kis vadaskertben, amelyet sűrű drótkerítés választott el az iskolaudvartól. Nos, ez a kis állatkert volt a mi időtöltésünk közkedvelt színhelye. Hosszasan nézegettük tanítónkat, amint szeretettel gondozza, ápolja kedvenc állatkáit, és nem tudtunk betelni a felgyógyult, ártatlan kis jószágok vidám hancúrozásának, a rikácsoló csókák, a pittyegő fürjek és füttyögő rigók hangzavarának, a kereküket szédületes gyorsasággal forgató mókusoknak látványával. Gyakran feltűnt, hogy amikor a legtöbben nézegettük kipirult arccal, tágranyílt szemmel a kis vadaskert lakóinak önfeledt játékát, akkor rendszerint megjelent a tanító úr a folyosón és hosszasan gyönyörködött bennünk. Látnivalóan nem a vadaskertet, hanem bennünket nézett, és ha máskor nem is, de ilyenkor mindig mosolygott. Bizonyosra vehető, hogy többek között ez az élmény is forrása lehetett az idősödő ember lelki, szellemi kincstára feltöltődésének.