Pleskonics András: Mesél a szülőföld. Tájak, emberek, emlékek. Békéssámson, Hódmezővásárhely (Bodzáspart), Pusztaföldvár - Közlemények Békés megye és környéke történetéből 4. (Gyula, 1991)

II. SZÉP TISZAI TÁJAK - BODZÁSPARTI EMLÉKEK

1939-ben a szárazság és a korszerűtlen öntöző lehetőség következtében még nem ívelt valami meredeken felfelé szerencsecsillagunk. 1940-ben viszont már - több vásárhelyi kertésszel: Benke Imre, Posztós Sándor, Hegedűs János stb. - egy kis öntözési szövetkezetféle jött létre, s ily módon kaptunk egy óriási teljesítményű, dízelmotoros szivattyút is. Nos, ez volt talán az egyetlen év, amikor nem hiába dolgoztunk. Volt is öröm és munkakedv. Annyi paprikánk termett, hogy társainkkal együtt már "vagonírozhattunk" a kopáncsi vasútállomáson. Kellemes társasjátékunk volt pl. az, hogy mi fiúk rendszerint hamarabb kiérkeztünk a paprikasor végére szedés közben, és ilyenkor - nem egészen véletletnül - annak a kisleánynak segítettünk, aki csókot ígért, és természetesen adott is, amikor összetalálkoztunk. Ártatlan, tiszta, szép játéka volt ez a nyiladozó ifjúi, majdhogynem gyermeki szíveknek, s amelyeknek emlékét nem mossák el az évek, színeit nem halványítja el az idő. Igazából ez az év volt az első és egyben az utolsó is, ami valójában szépnek és sikeresnek volt tekinthető, mert ezután következetett az a két árvizes esztendő, amikor dízelmotorunk nem a földre szivattyúzta a vizet a Csárpateleki út menti csatornából, hanem oda próbáltuk heteken át hasztalanul visszaemelni a gyakran fél méternél is magasabb árvizet. Az egyetlen sikeres évünk során megtakarított pénzünket két egymás utáni évben - újabb reményektől hajtva - fektettük be, és mind a két évben teljes katasztrófával zárult a vállalkozás. Ilyen előzmények után keltünk útra - vissza a szülőfalunkba - Békéssámsonba, ahova épp oly szegényen érkeztünk meg 1942 őszén, mint ahogyan elindultunk 1934 tavaszán. Mindennek ellenére én még ma is második szülőföldemnek tekintem a Bodzáspart környéki, szép tiszai tájat, mert idekötnek gyermekéveim - talán nem mindig felhőtlen, de ezzel együtt is - felejthetetlenül szép emlékei. Itt éltem meg szüleimmel, testvéreimmel, jó rokonaimmal, kedves szomszédainkkal és játszótársaimmal a családi, közösségi élet semmi mással nem pótolható örömeit. Itt tanultam meg tanulni, majd dolgozni önmagamért, a családért és másokért, akikkel egyazon vagy hasonló posztokra állított a kötelesség. Itt ismertem meg drága emlékű tanítóimtól a tudás szépségét és értelmét, az emberséget, a tisztességet és a hitet abban, hogy lehet úgy élni, hogy ne mások kárára, hanem önmagunk hasznára és mások javára tegyük dolgainkat. Azt hiszem, ezeket a dolgokat kellene tudniok azoknak a vonatbeli útitársaknak, akik a Vásárhely-Szeged közötti útszakaszon való utazásaim alkalmával arra lesznek figyelmesek, hogy látható izgatottsággal, kapkodva vibráló tekintettel pásztáznak szemeim az ablak előtt oly könyörtelen sebességgel elsuhanó tájon.