Erdész Ádám: A mezőhegyesi ménesbirtok gazdálkodása a két világháború között – Közlemények Békés megye és környéke történetéből 1. (Gyula, 1987)

Szálastakarmányok

Szálastakarmányok A szántóföldi szálastakarmányok termesztése a növénytermelés egyik legfontosabb ága, a gazdaság jövedelmezőségének emelésére leghatékonyabb eszköz — ez a megállapítás elmaradhatatlanul szerepel csaknem minderi korabeli üzemtani munkában. A szálastakarmányok termesztése számos előnnyel járt. E növények termelése kevesebb tőkét és munkát igényelt, mint a gabonatermelés. Az előállított termények állattartás útján értékesültek — ez már nagy tőkeerőt feltételezett —, miáltal a gazdaság magasabb és egyenletesebb tiszta jövedelmet tudott elérni. Talajtani szempontok szerint is előnyös volt a szálastakarmányok termelése, mert a szálasok többsége kímélte a talaj foszforsavkészletét, a légköri nitrogén lekötésével és elraktározásával növelte a nitrogénkészletét. A gyökér-, tarlórészek, az elpergett levelek visszamaradásával a talaj televénytartalma növekedett. A szálastakarmányok közül a pillangósok további előnye volt, hogy zárt tömeget alkotva elnyomták a gyomnövényeket, árnyékolásuknál fogva óvták a talaj nedvességkészletét. A mesterséges szálastakarmányok termeléséből eredő pozitívumok jelentősen hozzájárultak a ménesbirtok jó termésátlagainak állandósításához. A gazdaság 1869-es átvétele után a rétek és legelők szántóföldi művelés alá vonásával párhuzamosan nőtt az állatlétszám. A szükséges szálastakarmány-mennyiséget csak szántóföldi termeléssel lehetett biztosítani. Meg kellett találni az állatállomány és a takarmánytermelés közötti harmonikus arányt. A századforduló előtti években világossá vált, hogy a birtok takarmánybázisának biztosításához a szántó 30%-án kell mesterséges szálastakarmányokat termesztem. A váltás időszakában kialakult arány korszakunkban is érvényes maradt. A ménesbirtok, magas állatlétszáma mellett, a ménes szükségleteit is fedezte. A szálastakarmányok 30—31%-os szántóföldi részesedése — nagymennyiségű szemes- és mellékterményekből adódó takarmány mellett — hazai viszonyok között igen magasnak számított. Reichenbach Béla szerint a nagyobb üzemekben 10—40% között mozgott a szálastakarmányok aránya, az átlag 25% körül volt.

1 Az intenzivitás egyik mércéjének számító takarmánytermesztés a felsoroltak mellett még egy előnnyel járt. A két háború között végig jó piaca volt a takarmánymagvaknak, nemcsak itthon, külföldön is. Nagyobb arányú vetőmag-értékesítés a belső felhasználás mellet jelentett jövedelmező üzletet. A ménesbirtok 7500—7800 kh takarmányterületén változatos kultúra díszlett. Májustól szeptemberig tartó folyamatos zöldtakarmány-etetés mellett termett meg a téli száraztakarmány. A takarmányfélék összetétele az egyes növények érési idejének figyelembevételével alakult ki. Emellett döntő szempont volt, hogy az állattenyésztés minden ága mindenkor megkapja a megfelelő tömegű és tápértékü takarmányt. A szálastakarmánybázis két alapelemből állt össze: pillangósokból és fűfélékből. (30. a—b. sz. táblázat) A pillangósokon belül a lucerna játszotta a legnagyobb szerepet, a fűfélék között a mesterséges rét és a mohar. A mohar területének függvényeként alakult a takarmánytengeri — csalamádé — vetésterülete. E növényekre alapozódott a szarvasmarha- és lótenyésztés. A további pillangósok és fűfélék kiegészítői voltak ennek az alapnak. 120