Erdész Ádám: A mezőhegyesi ménesbirtok gazdálkodása a két világháború között – Közlemények Békés megye és környéke történetéből 1. (Gyula, 1987)

A szántóföldi növénytermesztés

rítás is. Utóbbi üzleti szempontból sem bizonyult rossznak. A gazdasági válság szorításának hatására megszaporodó, mezőgazdaságot támogató intézkedések keretében 1931ben növénynemesítő telepet létesítettek Mezőhegyesen. A ménesbirtokon folytatott nemesítő munkát növénynemenként ismertetjük. Táblázatunkba egyéb növényféleségek címen az elhanyagolható mennyiségben termelt zöldségfélék kerültek. Közülük a hagyma volt a legfontosabb. A ménesbirtok szántóföldjeiből a gabonafélék foglaltak el legnagyobb részt, ám vetésterületük így is 17—18, esetenként 20%-kal elmaradt az egyoldalú szemtermelést tükröző országos átlagtól. Ezzel szemben 17—18%-kal magasabb volt a szálastakarmányok aránya. A kapások a húszas évek metszeteit tekintve 2%-kal, a harmincas évek elején 7%-kal maradtak az országos arány mögött. Az itt hiányzó területek az ipari növényeknél és a hüvelyeseknél jelentkeztek.

2 A vetésszerkezet is, mint a gazdaság egésze, a századforduló körül alakult ki alapjaiban, alkalmazkodva az állatlétszámhoz, illetve a feldolgozó üzemek kapacitásához. A tőkeviszonyoknál említett stagnálást és visszaesést mutatja, hogy a harmincas évek körülményei nem tették lehetővé a teljes cukorgyári kapacitás kihasználását. A jövedelmező kendertermesztésnek és feldolgozásnak a kendergyár feldolgozóképessége szabott határt. A minisztérium több évben is utasítást adott nagyobb vetésterület beállítására, ám a gyár nagyobb arányú bővítése, illetőleg új áztatómedencék építése fel sem merült. A vizsgált időszakban megjelent növények már csak vetésterületük nagyságrendjénél fogva sem hozhattak jövedelmezőségben is mutatkozó lényeges előrelépést. A szántóföldi növénytermesztés fontos jellemzőit ismerteti meg velünk az alkalmazott vetésforgó. A termelendő növények huzamos időre megállapított vetési sorrendjét a talajadottságok összessége, az egyes növényfélék tápanyag-, nedvesség- és munkaerőigénye határozza meg. Helyesen összeállított calcaturával biztosítani lehetett a jó talajökonómiát, a munkaigény egyenletes megoszlását, az egyes üzemágak közötti összhangot. Mezőhegyesen egy-egy major képezett egy vetésforgót. A művelt szántóföld 20 majorra volt felbontva. Átlagot tekintve 1240 kh szántó jutott egy majorra. Az elméleti szakirodalom szerint az egy majorból belterjesen kezelhető terület nem haladhatta meg a 800—900 kh-at. 3 Ellenkező esetben a szállítási költségek emelkedése kedvezőtlenül befolyásolta az igaerő kihasználását. Feltételezhetően a sík terep, a szállításokban nagy részt vállaló gazdasági vasút tette lehetővé a megadott területnél nagyobb majorok kialakítását. A majorok nagyságát illetően a gyakorlat nem is igazolta minden esetben az elméletet. Minden egyes major 15—19 egyenként 44—98 kh-as táblára oszlott. A táblák közül 13 volt vetésforgóba osztva, 1—4 táblát vetett rétek — évelő mesterséges takarmányok —, 1—2 táblát legelők foglaltak el.

4 A takarmány termesztésre használt területek 5—8 év elmúltával feltörésre kerültek, és újra beosztattak a vetésforgóba. A korszakunkban változtatás nélkül érvényben levő 13-as vetésforgó a következőképpen alakult.

s 1. magtengeri (közepes —200—250 q istállótrágyázással) 2. takarmány (búzás vagy zabos borsó, vagy bükköny) 3. őszi búza (100 kg szuperfoszfáttal) 4. cukorrépa (100 kg szuperfoszfáttal) 5. tavaszi árpa 6. kender (és tengeri) (erős — 250—300 q, illetve még több — istállótrágyázással) 7. őszi búza (100 kg szuperfoszfáttal) 8. mohar (vagy új vetésű rét) 9. 2/3 rész zab, 1/3 rész őszi árpa vagy tavaszi árpa 10. magtengeri (gyenge — 150—200 q — istállótrágyázással) 50