Kósa László: A gyulai református egyház története - Gyulai füzetek 17. (Gyula, 2008)
V. Fejezet. A gyulai egyház a rendi társadalom utolsó évtizedeiben (1791-1849)
vonható, hanem a polgári hatóság kialakulatlansága és az ügyintézés fejletlensége miatt hárult rá. Ilyen volt a házassági szerződések - helyi nevükön „móringlevelek" - írásba foglalása és őrzése. 1801-től 1871-ig, amikor ez a gyakorlat minden magyarázat nélkül megszűnt, mintegy százhúszat rögzítettek az anyakönyvekben és a jegyzőkönyvekben. Elsősorban idősen vagy betegen házasságra lépő felek között jöttek létre ezek az iratok, az egyenesági leszármazók, valamint az új feleség örökösödésének biztosítására. Hatósági feladatkörnek felelt meg az árva gyermekek örökbefogadásának írásba foglalása is. Korszakunkban mindössze három alkalommal került sor rá. A nevelőszülők a vallásos oktatás biztosítására és a megélhetésre alkalmas foglalkozás elsajátíttatására tettek ígéretet. A református városi esküdtek és a bába felesketése a prédikátor tiszte volt. 69 Legvégül szólunk a felekezetközi kapcsolatokról. Az 1790—91-i országgyűlés vallásügyi törvényei megszilárdították ugyan a protestánsok közjogi helyzetét, ám a felekezeti ellentéteken alig enyhítettek. Gyulán 1818-ban történt a legsúlyosabb eset, amikor egy körmenet alkalmával Braun József római katolikus plébános nyilvánosan kifakadt a reformátusok ellen, „Calvinista kutyának, Caluznak, arianusnak" szidta őket trágár szavak kíséretében. Mivel nem először fordult elő és katolikus tanúk is akadtak, a presbitérium, majd az egyházmegye elé került a dolog, de hogy miként intézkedtek, és mi váltotta ki a plébános dühét, nem tudjuk. 1838-ban két takácsmesternek már bocsánatot kellett kérnie, mert azzal ellenezték a református egyház céhládából történő támogatását, hogy minek adjunk, úgyis ellopják. 70 A vallásilag vegyes városban gyakoriak voltak az összetűzések a vegyes házasságok körül. Juhász István visszamenőleg jegyezte föl azoknak a nevét, akik a római katolikusról reformátusra térés lehetőségével először kívántak élni. Egy leányt felsőbb rendelkezésre kellett eltiltania a református templomba járástól, mert még nem töltötte be az áttéréshez szükséges törvényszabta életkort. Ellenben a katolikus plébánia a törvény ellenére sem mindig kérte ki vegyes házasságok esketésénél a református fél keresztlevelét. Nem szűnt meg az ellenreformáció idején kialakult szokás, a halálra ítéltek siralomházi katolikus áttérítési kísérlete. Sőt, mint a nyilvános kivégzésekhez kirendelt prédikátorok megörökítették, nem egy esetben eredményes volt. 71 Református (raagyar)-görögkeleti ortodox (román) vegyes házasságoknál egyszerűbben alakult a helyzet. A prédikátor átvette reformátusnak, aki ezt házasságkötés előtt kinyilvánította, ha hozott igazolást, hogy „óhitű", tehát nem görögkatolikusnak („unitus") keresztelték. Ilyesmi azonban nagyon ritkán akadt. 72 Miután az 184344. évi országgyűlés elismerte a protestáns lelkész előtt kötött protestáns-kato69 Ebbe a körbe tartozó tipikus szövegeket közöltem: Kósa László i. m. 1988. passim. 70 TtREL I. 29. i. 56. d. 53. 71 Jkv. I. 295. Az áttérítéshez vö,: Szeremlei Sámuel: A hódmezővásárhelyi református egyház története. Hódmezővásárhely, 1927. 151-154.; Mályusz Elemér: A türelmi rendelet. Bp., 1939. 413. 72 Jkv. I. 198-199.
