Kósa László: A gyulai református egyház története - Gyulai füzetek 17. (Gyula, 2008)

Előszó

rökben némi öniróniával „kánaáni nyelv"-nek emlegetik speciális fogalom- és szóhasználatukat. Abban, hogy ilyen létezik, nincs kivetnivaló, sőt természetes; nehézségek akkor lépnek föl, ha ezen a „nyelven" akár a rajtuk kívül álló világgal, akár a hívek szélesebb körével próbálnak érintkezni, olyanokkal, akik azt nem értik. Tanulmányunkban éppen ezért törekszünk „világi nyelvet" használni, de azt nem vállalhatjuk, hogy egy egyháztörténeti műben, amely természetesen nemcsak egyháztagoknak, hanem jóval szélesebb körnek készült, az alapvető egyházi fogalmakat - mintegy ismeretterjesztőként - magyarázzuk. A római katolikus Vanyó Tihamér, aki tanulmányával IIa Bálint idézett munkáját is ösztönözte (A plébániatörténet-írás módszertana. Pannonhalma, 1941), első feltételként nevezi meg a „hangulati beleélés"-t. Egyetértve vele, ezen a ponton egészen személyes hangon kell megszólalnom. Úgy érzem, hogy ez a helytörténetnél általában elengedhetetlen feltétel nálam adott. Ez magyarázza vállalkozásomat is. Édesapám, Kósa Ferenc 1939 és 1971 között egészen kis megszakítással különböző beosztásokban volt a gyulai reformátusok lelkésze, édesanyám pedig 1941 és 1948 között az egyház tanítónője. Magam a legfogékonyabb gyermek- és diákéveket töltöttem a jubiláns templom szomszédságában, a parókián. Tisztában vagyok az érzelmi befolyásoltság veszélyeivel, remélem azonban sikerült megtalálnom és megőriznem a tárgyilagos történészi hangot. Csakis így képzelhető el, hogy ez a munka ne csupán alkalomhoz kapcsolódó ünnepi emlékezés, és ne csak helytörténeti dolgozat, hanem mindkettőn túlmutató, általános érvényű eredményeket fölmutató tanulmány legyen. A régi gyulai parókiális iratokat serdülőkoromban olvasgattam először; jelentősen hozzájárultak történelem iránti érdeklődésemhez. Később alkalomszerűen gyűjtöttem a gyulai egyház történetére vonatkozó adatokat, de évtizedekig nem gondoltam ennek a tanulmánynak a megírására. A célirányos adatgyűjtést 1991 és 1993 között végeztem el. A gyulai parókián 1801-ben elégtek a török hódoltság után összegyűlt iratok, 1944 őszén a háborús események idején pedig további nagyarányú iratpusztulás történt. Igaz, hogy a legfontosabbnak mondható, bekötött presbiteri jegyzőkönyvek és anyakönyvek megvannak, de ezeken kívül alig maradt más. Ezért részletesen kellett kutatnom Debrecenben, a Tiszántúli Református Egyházkerület Levéltárában, ahol a Békés-Bánáti Egyházmegye anyaga található. Ez 1881-ig iratonként, 1929-ig éves bontásban van rendezve, a továbbiakban rendezetlen. Alkalmanként kutattam az egyházkerületnél keletkezett más levéltári állagokban is. További forrásokat kerestem a Békés Megyei Levéltárban Gyulán. Igen sajnálatosnak tartom, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal irataiba való betekintésre a Művelődési és Közoktatási Minisztériumtól többszöri kérésre sem kaptam engedélyt. Ismerve az egyház függő helyzetét, ennek hiányában csak „féloldalasan" lehetett vázolni az utóbbi négy-négy és fél évtized történetét. Nem sokat változtatott a képen, hogy kézen-közön, nem hivatalosan hozzám került néhány vonatkozó, egykor titkosított irat. Becslésem szerint mintegy 14-15 ezer oldalnyi kéziratot olvastam végig,