Kósa László: A gyulai református egyház története - Gyulai füzetek 17. (Gyula, 2008)
IV. Fejezet. A reformátusok a város újratelepülése és az abszolutista kormányzás korában (1695-1791)
zött kisebb megszakításokkal hadszíntér volt a város szűkebb és tágabb környéke. Semmi túlzás nincs abban, hogy ekkor dőlt el, hol húzzák meg bő kétszáz esztendő múlva a trianoni magyar-román határt. Gyulától délre és keletre a magyar etnikum olyan súlyos veszteséget szenvedett, amelyet sosem tudott pótolni. Alaposabb településtörténeti vizsgálatok hiányában nem teljesen világosak a nemzetiségi változások lefolyásának részletei. A végkifejlet azonban előttünk áll. Nagy rejtély, hová tűnt a XVI. század derekán még népes Zaránd és Arad megyei, a XVII. században Borosjenő védelme alatt kitartó magyarság. Helyben elpusztult a hadi cselekmények idején, elhurcolták, elmenekült, esetleg asszimilálódott? Legvalószínűbbnek az látszik, hogy a felszabadító háborúk kiéheztetési és kitelepítési hadművelete adta a kegyelemdöfést a hódoltság kezdetétől hol gyorsabb, hol lassabb ütemben fogyó, gyengülő magyaroknak. Nem maradt többé erejük visszatérni és telepeiket föléleszteni. A maradék talán a Fehér-Körös alsó völgyének falvaiba tömörült. Veszteséglistára került a vidék néhány román református gyülekezete is. A zarándi református egyházmegyének 1694 novemberéig volt esperese, 1702 júliusában a nyírbátori zsinat a Debreczeni Ember Pál által fölsorolt 66-ból megmaradt 7 egyházközség felügyeletét az akkor csongrádinak mondott (azaz békési), szomszédos egyházmegye vezetőjére, egy hódmezővásárhelyi lelkészre bízta. Ideiglenes megoldásnak szánták-e ezt a döntést vagy sem, nem tudható, de ezzel megszűnt létezni a zarándi (időnként jenéinek is mondott) egyházmegye. Rácz Károly egy 1786-os Arad megyei lajstromot idézve mindössze 8 anyaegyházról és 10 leányegyházról (az utóbbiak összesen 38 református családot tettek ki) tudott számot adni. 2 Időközben ugyanis a középkor végén nagy kiterjedésű Zaránd vármegye Arad megye javára összezsugorodott. A Tiszántúl legjelentéktelenebb közigazgatási egységévé vált, ahol kellő számú és rangú magyar nemesség hiányában sosem tudott igazán eredményesen megszerveződni a vármegyei élet. 3 Fontos körülménynek bizonyult, hogy 1718-ig a Maros-vonal képezte az országhatárt, és azt szerb (rác) katonafalvak őrizték, melyek kiváltságait csak 1751-ben szüntette meg az uralkodó. A katonaparaszt szervezetben letelepült rácokkal alább még találkozunk. Dúló-fosztogató életmódjukkal évtizedeken át rettegésben tartották a vidéket. A lakatlan faluhelyeket, egyelőre még gyéren, a XVI. század második felétől jelenlévő, de a hegyvidékről rendszeres utánpótlást nyerő románság foglalta el. A középkori sűrű településhálózat azonban sosem éledt föl. Gaal Jenő egy 1564-ben már török hódoltatás idején fölvett magyar portális összeírás alapján a nemességen felül 55 ezerre becsülte Arad és Zaránd megye lakosságát. 1696-ban csupán 1800-2000 lehetett ugyanennek a területnek a népessége, a porták 96,3%-a pusztult el az akkor megismételt fölmérés szerint. 2 Debreczeni Ember Pál i. m. 640.; Rácz Károly i. m. 94-96.; Tóth Sámuel i. m. I. 83.; Zoványi Jenő-Ladányi Sándor i. m. 702. 3 Kozma Pál: Zarándvármegye földirati, statisztikai és történeti leírása. Kolozsvár, 1848.
