Kósa László: A gyulai református egyház története - Gyulai füzetek 17. (Gyula, 2008)
VIII. Fejezet. Kommunizmus alatt (1948-1990)
A hitélet elevenségét más területeken is tapasztalni lehet. A személyes vallásosságról az előző korszakokhoz képest többet elárulnak forrásaink, mivel az ébredés erre nagy súlyt helyezett. A 388/1947. sz. zsinati határozat értelmében „egyháztagsági hitvalló nyilatkozatokat" kértek 1948 végén. Annak ellenére - mint olvasható -, hogy sokan „félreértették" és húzódoztak aláírásától, 1710 érkezett be, ami a reformátusnak keresztelt gyulaiaknakvalamivel több, mint egynegyede, a körülményekhez képest nagy szám volt. Ma már megállapítható, hogy az egyéni nyilatkozatok a magyarországi református egyházat a neoprotestáns kisegyházak szorosabb tagsági formája felé terelték volna. Az így zártabbá váló szervezetben a meglévőnél is nagyobb gondok támadtak volna a népegyházi hagyomány és gyakorlat körül. A szigorúbbá váló állami beavatkozás miatt azonban ez a kezdeményezés nem teljesedett ki, és megmaradtak a népegyházzal járó problémák is. 8 A gyulai egyház vezetői mindamellett gyakran hangsúlyozták az egyháztagság teljes önkéntességét és a várható megpróbáltatásokat. „A mostani lelkészválasztás különösképpen egybeesett a magyar református egyház egy olyan sorsfordulójával, mely a következő korszakban sok tekintetben megváltoztatja az egyház belső életét" - mondta egy presbiteri gyűlésen Kósa Ferenc, az első elnöklelkész -, nem formális, hanem templomba járó és bibliaolvasó egyháztagokra van szükség. Ennek a kívánságnak a megvalósulásáról tájékoztat az 1951-i vizitáció, melynek során a látogatók érdeklődtek a presbiterek magánáhítata felől. A jelenlévő 16 presbiter közül tízen számoltak be rendszeres (főleg napi) bibliaolvasásról, hárman a megtérésükről, ami az ébredés szóhasználatában a formális vallásosságról a bensőségesen buzgó vallásosságra jutást jelentette, és megszólalt az akkor hagyományosnak számító magatartáshoz ragaszkodás igénye is. 9 Egyébként az ébredés értékrendje szerint a legbuzgóbb hívek nem a tradicionális egyházvezetői testületből, a presbitériumból kerültek ki, hanem a „közösség"-ből. Ennek tagjai a lelkész nélküli, templomon kívüli lakásokon tartott összejövetelek gyakorlatát folytatták, ahol imádkoztak és beszélgettek a bibliáról. A korábbiakhoz képest nagy különbség, hogy ezeken időről időre megjelentek a lelkészek is, bár feltétlen vezető szerepet nem vittek. Egy 1949 elejéről fennmaradt lista 47 „közösségi tag" nevét őrizte meg. Közülük 19-en férfiak (ebből öt lelkész és egyetlen presbiter). Nincs mindenkinek a foglalkozása föltüntetve, de így is megállapítható, hogy igen különböző társadalmi rétegekhez tartozók voltak köztük. Legtöbben (15-en) egyetemi hallgatók és gimnazisták, továbbá heten tisztviselők voltak, mindössze kettő a földművesek, négy az iparos feleségek vagy iparosok száma, és három lelkészné mellett még három értelmiségi feleség neve áll a sorban. A közösségből kerültek volna ki az egyházon belül hosszú ideig túlzásai miatt sokat bírált országos Bethánia Szövetség tagjai, de a lelkészek lebeszélték őket a belépésről. Néhányan ragaszkodtak a fundamentalista külsőségekhez (a nők hosszú hajviselete, 8 Jkv. VIII. 41. 9 Jkv. VIII. 26-27., 145-147.
