Kósa László: A gyulai református egyház története - Gyulai füzetek 17. (Gyula, 2008)

VII. Fejezet. A polgári korszak (1849-1948). Második rész: 1920-1948

tésük 1948. február 26-án kelt: „Alapokról számadás nincsen, minthogy azok teljesen értéktelenné váltak..."

25 A polgári korszak mindkét részére visszatekintve, megállapítható, hogy a gyulai egyház történetét végigkísérte az anyagi szegénység. Annak magyarázata, hogy az egyházközség gazdasági szervezete mégsem ment csődbe, legvalószínűbben abban kereshető, hogy a hívek adakozási képessége a vallásosság fokozatos lanyhulása ellenére aránylagosan nem csökkent, és az egyház a polgári tulajdonszerzés lehetőségeivel élve fokozatosan hozzájuthatott bizonyos vagyonhoz és pénzeszközökhöz, igénybe vehetett több-kevesebb állami segítséget is. Gazdálkodással kapcsolatos zavarok és nézeteltérések időnként mégis jelentkeztek, mert a polgári korszak intézményfenntartási költségei megemelkedtek, és rendszerint fölemésztették a mutatkozó bevételi többletet, a rendkívüli kiadások, főleg az építkezések fokozottabban igénybe vették az egyháztagok anyagi teherbírását. A Pallmann Péter által képviselt új lelkipásztori irány a hitélet mélyítésében hangsúlyosan támaszkodott arra az emberi hajlandóságra, mely az egyházban kívánta kielégíteni művelődésének és közéleti igényeinek egy részét. Nem elhanyagolhatók ennek anyagi vonatkozásai sem. Ahhoz, hogy Pallmann törekvései sikereket érjenek el, mind országos viszonylatban, mind a gyulai egyházon belül szükség volt nemzedékváltásra és olyan egyházpolitikai meg társadalom-lélektani változásokra, melyek föltárásával szinte teljes egészében adós a történetírás.

26 Azt a szellemi irányt, amely a tőle távolodó hívek megtartása érdekében a misszionálást helyezte az egyházi élet központjába, egyházi műszóval összefoglalóan belmissziónak nevezik. Legalább két pólusát kell megkülönböztetnünk. Szűkebb értelemben felfokozott vallási buzgóságú, főleg angolszász mintákat követő mozgalmi formát öltő törekvéseket jelent. Tágabb értelemben az egyház köré szerveződő társadalmi és ifjúsági egyesületekre támaszkodó, nagyon sokféle gyülekezetszervező lelkészi és laikus munkát értettek rajta. A valóságban mindez többnyire összefonódva, változatos alakzatokban jelent meg. A korabeli felső egyházi vezetés elképzelésével összhangban, a gyülekezetben rengeteget dolgozó Pallmann mindenekelőtt az egyházfegyelmet próbálta erősíteni, aminek a liberális teológián nevelkedett lelkészek általában nem tulajdonítottak nagyobb jelentőséget. Nem az erkölcsbíráskodás föjújítására kell gondolnunk, hanem a vallásgyakorlat rendszerességének és az egyháziasságnak a szorgalmazására: a szilveszter délutáni óévzáró istentiszteleten bevezette a prédikációt (1921), sikerrel elevenítette föl „a téli vallásos estélyeket" (1921), nekilátott az iskolahagyottak elmaradt konfirmálása pótlásának (1923), rendszeresítette a tanyai hitoktatást (1924), többször figyelmeztetett a vasárnapi munkaszünet hitéleti jelentőségére, a templomban tartott reggeli 25 Jkv. V. 662., 766., 928., 931., 949.; VT. 209., 288., 451.; VII. 3. TtREL I. 1.1 3. d. 26 Vö. Bucsay Mihály i. m. 1983. 227-237.; Bolyki János-Ladányi Sándor: A református egyház. A magyar protestantizmus 1918-1948. Szerk.: Lendvai L. Ferenc. Bp„ 1987. 25-127.