Kósa László: A gyulai református egyház története - Gyulai füzetek 17. (Gyula, 2008)
VI. Fejezet. A polgári korszak (1849-1948). Első rész: 1849-1920
igazodó) kivetését hangsúlyozza. 100 Gyulára tekintve, lehetetlen megmondani, az adót nem fizetők között mi az aránya a szegényeknek, a tehetős tudatos elutasítóknak, a hanyagság miatt mulasztóknak. Nem ismerjük pontosan gyulai egyháztagság társadalmi tagolódását, de nem kételkedhetünk abban, hogy a maga nagyságrendjében éppúgy, mint az egész ország társadalma, „gazdag" kevesekre és „szegény" tömegre oszlott. 1861-ben 167 református gazdából 20 kisholdas volt 106,40 holdas 44, 60 holdas 11, 80 holdas 1,110 holdas 2, és 11 160, 180 és 240 holdas. 257 házas zsellér bírt 2, 3 / 4 hold legelőilletőséggel. Közülük 7-nek két legelőrésze volt. Némi további támpontot ad, hogy a közalapi járulék első kivetésekor (1884) a 844 jelentkező közül 550-en 10 kr-t, 300-an 20 kr-t, 76-an 30 kr-t, 39-en 50 kr-t, 20-an 70 kr-t, 9-en 1 Ft-ot, hárman 2 Ft-ot, szintén hárman 4 Ft-ot fizettek. A zsinat az évi megélhetési költség egy ezrelékét kérte. 101 Minthogy a rendes egyházi adó fizetése a hátralékok ellenére mégis folyt, másként nem képzelhető el, minthogy a „szegények" jelentős része akár hagyományból, akár kényszerből vagy buzgó vallásos meggyőződésből tette ezt. Ugyanakkor a rendezett anyagi körülmények között élők közül többen vonakodtak adózni. Többször utaltunk a XIX. század közepétől érzékelhető szekularizációs hullámra. Ez talán az adófizetésben mutatkozott meg a legszemléletesebben. Az 1854-i iskolaépítés költségét jegyzéssel próbálták fedezni, de utóbb sok gazda visszavonta ajánlását. A következő évben olvasható: „Az egyház hívei hidegek és részvétlenek tartozásaik beadására". Gyakran előfordult, hogy párbérbe „aljas gabonát", „gyülevész búzát" adtak. Időről időre jelentkeztek külön érdemeikre hivatkozók adójuk elengedéséért: például városi iratkezelő (1873), városi tizedesek (1874), mert részt vesznek a behajtásban. Ókét visszautasították, Papp Mihályné lelkészözvegynek pedig csupán fele kedvezményt engedtek (1890). Mészáros Gusztáv aljárásbíró 1891-ben, Tóth Ferenc megyei alügyész 1902-ben hosszan pereskedett a kivetés igazságtalansága miatt. Utólag nem tudjuk megállapítani, igazuk volt-e vagy sem, de azt igen, hogy a kérvényekre ragasztott illetékbélyeg névértéke a vitatott összeg többszörösét meghaladta. Mészáros református papi családból származott, özvegy édesanyjával élt Gyulán és egyik testvére is lelkészkedett valahol. 102 A hiányzó adó állandó feszültséget táplált és az anyagi összeomlás rémével riogatott, de legalább azzal, hogy az egyház nem lesz képes a polgári társadalomban megnövekedett működési költségeit fedezni, az iránta táplált igényeket kielégíteni. így került előtérbe a jog és a törvény. A gyulai presbitérium néhányszor már 1848 előtt is kérte a városi elöljáróság segítségét a hátralékok behajtásában, 1850 után a polgári közigazgatásban ez egyre sűrűbb gyakorlat100 Papp János: Az egyház gazdálkodása. Studia et Acta Ecclesiastica V. 247-260. Vö.: még bár egyetlen, de jellemző korabeli forrás földolgozását: Tóth Endre: Egyházunk pénzügyei száz évvel ezelőtt. Református Egyház 1955. szept. 15. 410-415. 101 TtREL I. 29. i. 57. d. 294.; Jkv. IV. 476., 524.; Barcsa III. 305.; Vö.: Ivanyos Lajos: A „Közalap" története. Református Egyház 1955. dec. 1. 528-534., dec. 15. 560-566. 102 Jkv. II. 363., 409., 423.; IV. 635.; TtREL I. 29. i. 58. d.
