Kósa László: A gyulai református egyház története - Gyulai füzetek 17. (Gyula, 2008)

VI. Fejezet. A polgári korszak (1849-1948). Első rész: 1849-1920

Hozzá kell tenni, hogy a gyulai egyház ekkor még semmiféle államsegélyben nem részesült. A lelkész az illetményföldjén maga gazdálkodott (ennek értéke és a stólák nem szerepelnek a kimutatásban). Tudjuk, hogy az iskolásgyermekek után tandíjat nem kellett fizetni, a temetőkben a sírhelyekért pénzt nem kértek. Az alapokból vett kölcsönt és a malomalap fölszámolásából kikerült összeget, valamint amit a kisajátításból nyertek, építésre és javításra fordították. Az adóbevételbe beleszámolták a még természetben befolyt gabona eladási árát is. A különfélék bevétele harang- és orgonadíjakból, továbbá a veteménynek és kaszálónak kiadott termőföldekért befolytakból tevődött össze (más haszonbérlet nem volt.) A kiadási különfélékben találjuk a nyugdíjjárulékokat és az épületbiztosítási díjakat. (A számsorokból az egyszerűség kedvéért a krajcárokat elhagytuk, a százalékokat tizedesig kerekítettük.) A kurátor és a magtárnok külön számoltak el az alapítványokról, melyekből 1888-ban tizenöt volt 13 768 Ft és 95 kr. tőkeértékben, ám azt nem jelezték, hogy a tárgyévben kamataikból mennyit fordítottak a megjelölt célokra. Ezektől elkülönített egyenleg készült a temetkezési egylet pénzforgalmáról és a magtár forgalmáról, melyből azonban 1100 Ft eladási érték megjelent a bevételek között is.

95 Összegzőén megállapítható, hogy a bevételek jelentékeny része a kötelező jellegű adókból folyt be, szemben az ezzel magyarázható csekély önkéntes adományokkal, a kiadásokban viszont a bérek és az állagmegóvás-beruházás dominált. A rendkívüli bevételek és kiadások viszonylag szerencsésen kiegyensúlyozták egymást. Az egész korszakban a legbizonytalanabb egyházi jövedelemforrás mégis az egyházi adó volt. Az 1857. évi pénzreform után készített adókulcs még tapadt a rendi fogalmakhoz. Vagyoni tekintet nélkül minden házaspártól egy forint párbért és fél-fél véka búzát és árpát kért. A továbbiakban mérsékelten progresszív módon ház, szántóföld, legelőrész, szőlő, malom után adóztatott, s így tagadhatatlanul kedvezett a földvagyon nélküli honorácioroknak és iparosoknak. Papp Mihály szerint az 1862/63-as adóévre 1070 forintnak és 146146 köböl búzának, valamint árpának kellett volna befolynia. Ehelyett kint maradt tartozás 369 Ft 82 kr., a tervezett mintegy harmada, illetőleg mindkét gabonafélének kb. egynegyede. Három évre visszamenőleg a hátralék, a terményt is pénzre átszámítva, meghaladta a 2000 Ft-ot. (Összehasonlításként az 1862/63. évi pénztári összes bevétel 2735 Ft 80 kr. volt.)

96 Kisebb-nagyobb polgári reformokat szinte folyamatosan végbevittek az egyházi adózáson. Fokozatosan megszűnt az egyházfiak és a presbiterek közreműködésével végzett adószedés. 1865-től hivatásos adóbegyűjtőt alkalmaztak. Megengedték a gabonarész pénzre váltását, ugyanekkor a díj levelek immár másfél évszázada hagyományos természetbeni tételeit szinte mind pénzben kezdték fizetni (1861). Áttértek a polgári évre (1866). 1873-ban 95 IV. 610-613. 96 Jkv. II. 478-487.; III. 99.; TtREL I. 29. i. 59. d.