Kósa László: A gyulai református egyház története - Gyulai füzetek 17. (Gyula, 2008)

VI. Fejezet. A polgári korszak (1849-1948). Első rész: 1849-1920

Ismeretes, hogy 1850 után az önkényuralmi rendszer kötelezően magas követelményrendszert írt elő az addig autonómiát élvező protestáns középiskoláknak is, melyet anyagi okokból nem mindegyik tudott teljesíteni. A veszélybe került legfontosabb intézmények megmentéséért összefogtak az egyházközségek. A gyulaiak 1852-ben egyezer forintot tőkésítettek a debreceni kollégium javára és annak évi kamatát, 60 forintot fizették és törlesztették a tőkét a következő évtized végéig. Ugyanekkor rendkívüli segélyként azonnal 240 forintot adtak össze. Egy éven belül a hódmezővásárhelyi gimnáziumnak küldtek 50 forintot.

85 Amíg be nem szűntették a szupplikálást, Hódmezővásárhelyről érkeztek Gyulára, akik a kisbíró kíséretében járták a várost, hogy összeszedjék a nekik szánt adományokat. Nagyünnepi legátust Debrecenből fogadtak, ha előzetesen jelentkezett. Gyakran azonban a rektor vagy valamelyik tanító, esetleg gyulai származású tanuló kérte el a legációt. 1888-ban a debreceni kollégium bővítésének és korszerűsítésének gondolatát a gyulaiak is elfogadták. „Buzdító prédikáció" elhangzása után kilenc presbiter járt házról házra. Az eredmény 138 személytől 91 forint 68 krajcár lett, amit egy perselypénzzel megtoldottak. A következő évben ugyanezzel a módszerrel a Károli-alapra és Károli Gáspár síremlékére adtak össze jelentékenyebb összeget. A világháború idejének nagy akcióiban a katonák karácsonyára, katonák vallásos irodalommal ellátására, a Vöröskeresztnek és az orosz betörést megszenvedett kárpáti falvaknak gyűjtöttek. Az önkéntes adományokat a presbiteri gyűléseken hozták nyilvánosságra, megköszönték és jegyzőkönyvezték, ott tárgyalták meg a kérelmeket is. 1866-tól jött szokásba, hogy az újévi istentiszteleten az előző esztendő összes adományozójának nevét és adományát fölolvasták a szószékből. Ennek eltörlésére egy presbiter javaslatára csak 1917-ben került sor, ám nem a puritánság követelményeként, hanem a pénzromlás következtében meghosszabbodott névsorra hivatkozva, mondván, hogy amúgy bekerül az Aranykönyvbe a filléres adakozó neve is.

86 Közben mégis két kegyességi stílus váltotta egymást. Nem véletlen, hogy 1915-ben fordult elő először, hogy az adományt tevő névtelen kívánt maradni. Korábban általánosan törekedtek az adományozók a nevüket tárgyakon megörökíteni (harang, úrasztali terítő, úrasztali edény stb.). A szószék és a papiszék újraaranyozóit pedig alig lehetett erről a kívánságukról lebeszélni. Azonban az említett Aranykönyvbe tényleg beírták őket. Ezt a díszes kötetet, melyből a fentebb idézett jelzet nélküli adatainkat merítettük, 1878-ban vásárolták és 1861-től 1945-ig sajnos pontatlanul, a két világháború között tetemes kihagyásokkal vezették. így csak hozzávetőlegesen ismerhetők meg belőle az adakozás szokásai. Nemcsak a gyülekezet tagjai adtak, hanem helybeli római katolikusok, egyszerű emberek és ^földbirtokos család tagjai egyaránt. Századunk első negyedében például gróf Almásy Dénesné minden esztendőben jelentékeny össze85 Jkv. II. 341., 369. 86 Jkv. HL 276., V. 465.