Blazovich László: Város és uradalom. Tanulmányok és források Gyula XV–XVI. századi történetéből – Gyulai füzetek 16. (Gyula, 2007)

A gyulai vár alkalmazottai számára 1520. május 11 - én kiadott rendtartás

Az őrgróf belső ellenőrt, revizort is alkalmazott, amely kiderül abból a cikkelyből, amely szerint a jegyző, aki eddig saláriumát az udvarbírótól kapta, fizetését ezentúl közvetlenül az úrtól, tehát Brandenburgitól nyeri, és az úr előtt kell letennie a hűségesküt éppen úgy, mint Németországban a Gegenschreiber-nek, azaz ellenjegyzőnek. Gál Ispán említett hűtlen kezelése vezette az őrgrófot arra, hogy ellenőrt építsen be a hivatali munka, a gazdasági ügyvitel ellenőrzésére, aki egyúttal a bizalmi embere, hiszen a bérét gazdájának kezéből kapja, és hivatali esküjét az ő kezébe, nem a várnagyokéba, mint a többi alkalmazott, tette le. Az uradalmi igazságszolgáltatás eljárási kérdéseivel a rendtartás külön nem foglalkozott. Azon cikkelyek azonban, amelyek a bírságpénzek mértékét határozták meg, egyúttal ráirányítják a figyelmet. Főképp az, amely a nagyobb bírságokról szól, és a fejvesztést mint példát említi. Kis kitérőként megemlítjük, hogy a korabeli büntetőjog elméletének fejletlensége miatt nem a rokon bűncselekményeket csoportosították, hanem az ítéletfajták alá tagolták be őket. A kiszabandó büntetéscsoportok a nemesi és az úriszéki bíróságokon némiképp különböztek — részletezésükre itt nem térünk ki - azonban a fejvesztés, amint forrásunkból kiderül, mindkét bírósági fórumon a büntetések közé tartozott. A fejvesztés ítélete, miként a nemesi bíróságokon, az úriszéken ugyancsak jószágvesztéssel járhatott együtt, illetve a felek megegyezhettek abban, hogy az elítélt megváltja életét, amelyből két részt a bíró, egy részt pedig a pernyertes kapott.

5 Ezen bírságból a várnagyoknak csak egy forint jutott, a többi pedig a földesúré lett. A falusi bíráskodásra utal az a szabály, amely kimondja, hogy a falvak officialisai vagy ispánjai, akik szintén az úr hűségére esküdtek, ne szedjenek semmiféle bírságot, csak azt, amit a hely bírója megítélt. A bírságról az ispán és a bíró is tartozott jegyzéket vezetni. Az egyes szabályokból kihüvelyezhető a hármas szintű uradalmi bíráskodás, amelynek alsó szintjét a falusi bíró bírósága képezte, amelyen az officiális vagy ispán részt vett, hiszen ő is vezette a bírságok könyvét. Az eljárás szóbeli volt, az ítéleteket sem fektették írásba, csak a büntetések összegét. Az uradalom mezővárosainak (Békés, Gyula, Simánd) bírósága szintén az alsó szinthez tartozott. Itt azonban nem egyszer per jegyzőkönyv készült,

6 akárcsak a következő szinten, a várnagy bíróságán, amely gyakran a városi bírósággal együtt ülésezett.

7 Innen az úr személyéhez lehetett fellebbezni, amint a fentiekből kiderül.

8 Mint ismeretes, az uradalmak földjeinek egy részét az uradalom mezővárosaiban és falvaiban élő jobbágyok telkekre osztva művelték, a másikat, az allodiumot az uradalmi tisztségviselők irányításával robotban vagy bérmunkában műveltették. Az erdőket a tisztségviselők felügyelete mellett az uradalom és a 5 Vö. Mezey Barna (szerk.) Magyar jogtörténet. Bp., 1996. 243-245. 6 GyO 70-73. 99. sz. 7 GyO 69-70. 98. sz. 8 Blazovich László: Városok az Alföldön a 14-16. században. Szeged, 2002. 163-164.