Erdész Ádám: Válogatás Kóhn Dávid írásaiból. Cikkek, krónikák, legendák – Gyulai füzetek 14. (Gyula, 2004)

A Békés szerkesztője

után tudtak eljátszani. Gyakorolták is hónapokon át (a Hunyadi Lászlót és Bánk bánt) és a lehetőséghez képest - persze cigányosra instrumentálva - kitűnően meg is tanulták és játszották. A dalverseny napján délben Erkel Ferenc, a Szegedre jött zene- és dalköltők, emlékezetem szerint id. Ábrányi Kornél, Zimay, Szentirmay, Thern, Nyizsnyay stb. kíséretében szintén a halászcsárdába jöttek ebédelni. Mint notabilitásoknak, hosszú asztal volt részükre fenntartva, a közelükben levő asztal mellett Mokryval ebédeltem én is. Véletlenül akkor játszottak ott a gyulai cigányok, akik nem vették észre Erkel beléptét, és én figyelmeztettem őket, hogy itt van Erkel, ami leírhatatlanul villanyozóan hatott rájuk. Halászlé volt a bevezető étel, és a banda Hunyadi Lászlót intonálta. Erkel az első akkordra felfigyelt, és kérdezte a körülötte ülőket, miféle banda ez, de nem tudták neki megmondani. Én, aki a szomszéd asztalnál ülve, Erkel kérdését szintén meghallottam, felállva, hozzáléptem és megmondtam neki, hogy gyulai cigányok, Erkel erre letette evőeszközét: és a banda felé fordulva végighallgatta az operát, amelyet a láthatóan meghatott banda, minden tudásukat érvényesítve, áhítatos csendben játszott el. A nagy mester - aki mellett mindvégig állva maradtam a játék alatt - megelégedését kifejező tapssal honorálta az efölötti örömükben csaknem sírva fakadt cigányokat, és az Erkelre felfigyelő közönség is szűnni nem akaró tapsviharban tört ki. Amikor pedig a cigányok tányérozni kezdtek, a tányérozó daliás külsejű Rácz Jancsit Erkel egy karmozdulattal magához intette, s az odalépő Jancsi vonakodása ellenére első adakozóként öt forintot dobott tányérjába, ugyancsak papírpénzt, tehát legalább egy-egy forintot asztaltársai is, úgyhogy a banda első tányérozása háromszáz forinton felüli pénzt juttatott nekik. De a dicsőségen kívül egyéb hasznuk is volt. Másnap este óriási bál volt az újszegedi parkban, és a halászcsárdában szerzett sikerük folytán is szerződtették a gyulai bandát, amely ott is nagy pénzt keresett. A nagy kereset és a dicsőség azonban fejükbe szállt, és bohém gavallériába sodorta őket. Szórták mulatozásra a keresett pénzt, és amit el nem dőzsöltek, azt kártyán vesztették el, úgyhogy hazulról kellett pénzt utánuk küldeni, és csak így jöhettek haza, üres zsebbel ugyan, de dicsőségesen. Az ipari s mezőgazdasági kiállítást báró Simonyi Lajos nyitotta meg, aki a ma három tárcát képező, de akkor még együtt levő földmívelés-, ipar- és kereskedelemügy minisztere volt. Nekem Szegeden fő dolgom voltaképpen a Békés megyei kollektív kiállításról való riport készítése volt. Hogy ezt elvégezhessem, már kora reggel 5 órakor ott voltam a kiállításon. Az egyik szobában egy gyulai szűcsmester földig érő szép nagy bundája volt kiállítva, a mögött kis asztal és szék. Utóbbin ülve jegyeztem és méltattam a kiállított tárgyakat, túlbuzgóságomban valamennyit összeírva. Rajtam kívül egy lélek sem volt még a két szobában, csak egy takarítóasszony sepregetett azokban. Úgy hat óra tájban belépett a miniszter kíséretével, akik között a még akkor kis állású, de már országos nevű Matlekovics Sándor is volt. Engem nem láttak, mert a bunda eltakart. A takarítónő pedig látva, hogy nagy urak jöttek, leszaladt a földszinti irodába, ha ott van, erről Mokryt értesíteni. A szoba egyik falán ki volt állítva Mokrynak a tetőtől csaknem padozatig