Erdész Ádám: Válogatás Kóhn Dávid írásaiból. Cikkek, krónikák, legendák – Gyulai füzetek 14. (Gyula, 2004)
Nevezetes látogatók
még akkor, hej, bőségesen volt, valamennyi ingyen állott erre a célra a társulat rendelkezésére. Csak egy baj volt, de az aztán igen nagy. Nevezetesen: nem volt fedett színkör. A Korona vendéglő (ma állami polgári iskola) udvarán a tágas kocsiszín volt a színpad. Abból alakították ki az öltözőket, sőt a díszletraktár egy részét is (a másik rész a vendégszobákban volt), maga a nézőtér aztán olyan nagy lett, aminőt az igazgató csak akart. A kocsiszín mögötti udvaron ülőhelyül annyi lócát állítottak ugyanis fel, amennyi naponta csak kellett, a lócák mögött volt a földszinti állóhely, amely - karzat nem lévén - szintén korlátlan befogadásának számított. „Hely" tehát volt bőségesen. Bizony megesett az is, hogy egy-egy nagy eső elmosta az előadást, de azt a publikum nem vette tragikusan, még csak a pénzét sem kérte vissza. Igaz, hogy ez nagy ritkán esett meg, mert száraz nyár volt mind a kettő. Egy-egy rövid zápor pedig meg sem kottyant. Esernyők alatt is végignézték az előadást zúgolódás nélkül. A két szezon erkölcsi s anyagi sikerének fő tényezője az akkori új műfaj, az operett volt, hozzá az azóta is utolérhetetlen értékű és sikerű Offenbach alkotásai: a bájos egyfelvonásosak mellett A kékszakállú herceg, A gerolsteini nagyhercegnő, az Orpheus, a Szép Heléna, melynek címszerepét Dékány Teréz hatalmas hangjával oly gyönyörűen énekelte, hogy a „Vénusz anyám" éveken át visszacsengett a hallgatóság fülébe. A Follinuszt követő aradi direktorok egy darabig hűtlenek lettek Gyulához. Temesvárra mentek ugyanis át, ahol tagadhatatlanul nagyobb és jobb színház állott rendelkezésükre. De anyagilag rosszabbul jártak, mintha ők is Gyula mellett maradtak volna. Temesvár akkor még túlnyomóan német város volt, ahol szívesebben hódoltak a német, mint a magyarTháliának. Később aztán a magyar színészet egyik legerősebb téli állomása lett, és hogy így történt, ebben tagadhatatlanul nagy része volt az aradiak nyári szereplésének. Gyulára 1870 után éveken keresztül csak kisebb, másod-, sőt harmadrangú igazgatók jöttek. A Follinuszék fent említett két szezonja annyira kifejlesztette a gyulai közönség műigényeit, hogy e másod- és harmadrangú, zenekar nélküli kis társulatok előadásai igen gyér publikumot vonzottak, sőt csaknem teljesen elszoktatták a közönséget a színháztól. A Korona vendéglő bérlője csak a 70-es évek közepén emberelte meg magát, ekkor építtetett a kocsiszín elé deszkából fedett arénát, amelynek páholya ugyan még nem, de karzata már volt. Ezért azonban az igazgatóknak az építkezési költségek megtérítése fejében busás bért kellett fizetniük. Az új színkör azonban mégis Gyulára vonzotta az akkori nevesebb igazgatókat: Jakab Lajost, Aradi Gerőt, Sztupát, Gerőfy Andort és másokat is. Újra a legjobb és később országos hírűvé vált színészek játszottak nyaranta Gyulán, akik évtizedek múlva is hangoztatták, hogy a gyulainál lelkesebb és műértőbb közönséget színipályájuk folyamán sehol sem találtak. Szilágyi Vilmos, a Vígszínház egyik jeles színésze és rendezője, később az Országos Színész Egyesület elnöke, egész színipályája alatt szerzett sikerei között legértékesebbnek tartotta, hogy A párizsi rongyszedő intrikus gonosztevője szerepében Gyulán nyílt színen kapott zajos tapsot, olyan résznél, ahol a megbotránkozás és a felháborodottság füttyeitől kellett tartania.
