Erdész Ádám: Válogatás Kóhn Dávid írásaiból. Cikkek, krónikák, legendák – Gyulai füzetek 14. (Gyula, 2004)

Nevezetes látogatók

- Nagyon boldoggá tesz Méltóságos uram. Most már kettőzött buzgalommal fogunk igyekezni, hogy ünnepélyünket emlékezetessé tegyük. A márványtáblát Kallóssal akarjuk készíttetni. Nem volna Méltóságodnak Pálffyt ábrázoló fényképe, mert nekünk nincs, csupán hírlapi képünk van, amely azonban relief készítéséhez nem alkalmas, és sehogyan sem tudunk fényképet szerezni. - De bizony van, öcsém! - és azzal kivett az albumból egy, Pálffyt negyvenes éveiben ábrázoló fényképet, és átadta, hogy Kallós azt használja fel a relief elkészítéséhez, amint azt tényleg fel is használta. A fénykép átvétele vakmerővé tett, és további kérésre bátorított. - Még egy kérésem van, Méltóságos uram! Mégpedig a poétához! Nem akarnám, hogy az emléktábla sablonos, prózai felírású legyen: „E házban született" stb., hanem tetézze kegyességét azzal, hogy írjon pár soros verset a Pálffyrelief alá, amit Kallóssal márványra vésetünk. Gyulai kérésemre elkomolyodott. - Ezt már nem, öcsém! A múzsa már nagyon elszakadt tőlem. Mikor mégysz el Kallóshoz, és mikorára kellene a vers? - Én, Méltóságos uram, holnap reggel keresem fel Kallóst. - Jó. Ebben is kedvetekre járok. Még ma felkeresem Szász Károlyt, aki szintén jó barátja volt Pálffynak, és megíratom véle a verset. Eljöhetsz reggel 9 órára az Akadémiára? - Amint parancsolja Méltóságod, ott leszek. - Akkor 9 órakor már átadom a Szász versét, és elviheted a szobrásznak. Közben a háziak észrevették Gyulai Pál honlétét, és uzsonnakávét hoztak be neki a szobába, mire Gyulai mint vendégszerető házigazda nekem is hozatott egy findzsa kávét, és nem hagyott békét, míg el nem fogyasztottam. - De most megyek a Franklinba, mert ott van dolgom - zárta a beszélgetést. Együtt jöttünk el, és én elkísértem a Franklin kapujáig, nem kis szenzációt keltve az utcán, amint egy longinus ismeretlen alak együtt ballagott a fürge, apró, jeles íróval, aki nagy hévvel és temperamentummal beszélt nekem Pálffyról, aminek azután nagy hasznát is vettem a róla írott emlékbeszédemben. Másnap reggel 9 órakor beállítottam az Akadémiára. Gyulai megdicsért pontosságomért. -Van már vers, nem is egy, hanem kettő.Választhatsz közülük. - Kettő? - rebegtem, kérdőjelként állva meg íróasztala előtt. - Hát az úgy történt, öcsém, hogy én még délután elmentem Szász Károlyhoz, de nem találtam otthon. Felesége azt mondta, hogy egy órával előbb ment el hazulról azzal, ha nem érkezik meg 8 órára, akkor ne várják, mert másutt fog vacsorázni, és csak vacsora után jön haza. Én megmondtam Szásznénak, miért jöttem, és felkértem, hogy akármikor jön haza Károly, írja meg a gyulai Pálffy-emlékverset, és még este küldje el hozzám. Szászné megígérte, hogy férjének okvetlenül szólani fog. Én azután hazamentem, megvacsoráztam. Vártam-vártam a verset, de csak nem hozták. Korán fekvő ember vagyok, tíz óra után nyugalomra tértem, de sehogyan sem tudtam elaludni; tűnődtem, hogy Szászné talán elfelejtett az urának szólani, vagy már aludt,