Erdész Ádám: Válogatás Kóhn Dávid írásaiból. Cikkek, krónikák, legendák – Gyulai füzetek 14. (Gyula, 2004)

Történetek, krónikák, legendák

még csak ez a két gazdasági iskola volt az országban, sokkal kevesebb gazdatisztet produkálva, mint amennyire szükség lett volna. No de, amit nem adott meg az elmélet azt pótolta a gyakorlat, a tapasztalat, a puritán becsület, ami bőségesen megvolt a hatvan-nyolcvanas évek előtti gazdatisztek csaknem valamennyiében. E kiváló tulajdonságok megvoltak és tündököltek Pali bácsiban is, aki nagy gyakorlat és tapasztalat adta tudással és tisztességgel sáfárkodott Benedeken, mégpedig igen nehéz viszonyok között. A benedeki szántóföld ugyanis éppen nem mondható kitűnő talajnak, sőt Békés vármegye valamennyi uradalmi földjeihez viszonyítva, határozottan a leggyengébbnek számított és három évtized óta elparcellázva kisgazdák között - számít bizony ma is. Hát még a rettenetes rossz klimatikus viszonyok, amelyekkel meg kell és meg kellett örökösen Pali bácsinak is küzdenie! De nem panaszkodott. Mégpedig nem panaszkodott egészen különös oknál fogva. „Húsz esztendeje, hogy itt gazdálkodók - mondta egyszer -, minden esztendőnek megvolt a maga baja. Hol sok eső, hol sok szárazság, hol köd, hol jég, hol rozsda, ami rontotta a termést. De volt egy, egyetlen esztendőm, amikor ősztől nyárig minden kedvem szerint történt. Akkor volt eső, szél, harmat, hűvös, meleg vagy száraz idő, mikor kívántam. Nem volt se köd, se jég, se szorulás, és ebben az évben volt valamennyi közül a legrosszabb termésem. Azóta nem mondom, hogy az idő a gazda. Az sem az, mert a természet titkát és Isten bölcsességét nem lehet megtanulni." Ez a Pali bácsi a hetvenes évek végén az aratást megelőző hét egyik napján megjelent nálam, mint birtoknyilvántartónál, azzal, hogy „ti, itt a városházán talán nem is tudjátok, hogy tegnap délután nagy jégeső volt a benedeki pusztán. Egy tábla búzát és egy tábla árpát vert el. Az a furcsa a dologban, hogy a két tábla egymástól jó messzire van, közbül alig esett a jég. Vedd tehát ezt tudomásul és intézkedjetek a kár felvételére." Én nyomban bejelentettem a kárt a kir. adófelügyelőségnek. Ez a jég azonban, mielőtt Benedekre jutott, Szarvastól kezdve kisebb-nagyobb mérvben garázdálkodott a vármegye sok községében, ahonnan mindenünnen jöttek kárbejelentések, amelyek helyszíni felvételére a hivatal minden tisztviselőjét ki kellett küldeni, úgyhogy Gyulára már nem jutott közülük ember. Az adófelügyelő tehát engem bízott meg a helyszíneléssel. Az elemi károkról szóló akkori törvény rendelkezése szerint kárbecslők, mint „érdektelen"-ek csak más községbeli elöljárósági tagok lehettek. Gyula városa, Doboz és Gyulavári községek ebből kifolyólag mintegy csereviszonyban álltak, úgyhogy rendszerint egymáshoz küldtek becslőket. A polgármester át is írt a két községnek, hogy küldjenek egy-egy esküdtet a gyulai jégkár felvételéhez. A becslés napjául június 30-a tűzetett ki. A két szomszéd községből reggel 9 órára be is jött egy-egy esküdt, akikkel a város kocsiján ki is mentem Benedekre, ahol már Pali bácsi várt bennünket. Ő is befogatott és nyomban kikocsikáztunk a Benkébe, ahol a jég meglehetősen elvert egy tábla búzát. Az esküdtekkel felbecsültük ott a kárt és a Pománakúti dűlőn visszajöttünk a kétegyházi országúton a benedeki puszta sorompóig, ahol a kocsik az úton megállottak. A sorompó mellett ugyanis, egy hosszú, mintegy ötven-hatvan holdnyi búzatábla lábában hét-nyolc munkás állott, akik