Dusnoki-Draskovich József: Nyitott múlt. Tanulmányok, történetek Gyuláról, Békés vármegyéről és a fordított világról – Gyulai füzetek 12. (Gyula, 2000)
Egy XVIII. századi arisztokrata családmulattatója. Antonius atya históriái
fonák oldaláról bemutatva tesz nevetségessé, figuráz ki, csak az emberek és a jelenségek viszonylag szűk köréből választhatott magának tárgyat. Antonius atya mulatságos történeteinek hőse legföljebb a vele nagyjából hasonló vagy alacsonyabb szinten álló lehetett. A gúnyos nevetés ilyenkor szabadon fölcsattanhat, mint például a gyulai tanító esetében. Bemutathatja nevetséges helyzetben a tanítón kívül a bárócsalád háziorvosait, amint egyiküknek féltett selyemharisnyájában kell (Hueberrel együtt) kacsavadászatra indulnia a kastély mellett elterülő mocsárban, a másikat pedig, amint azon erőlködik, hogy kopaszságát rejtő, sárba pottyant parókáját kimentse a kocsiba fogott lovak patája alól. Míg Hermányi anekdotáiban egész körkép, jellemző társadalmi típusok, karakterek sokszínű palettája bontakozik ki, Antonius atyánál az urait körülvevő világból csak nagyon kevés jelenik meg, anekdotái hőssé elsősorban maga az elbeszélő válik. Igazán összetetten - akaratlanul - saját magát jeleníti meg, ő áll előttünk esendőségében, kisszerűségében, nevetségesen vagy szánalomra méltóan, igazi gyarló kisemberként. O a „vidám szerzetes", a társaság tréfáinak állandó célpontja, aki maga is kárörvendve derül, ha éppen hasonló helyzetű társa jár pórul. (Különösen szívesen ecsetelte saját vagy mások megpróbáltatásait, kellemetlen, viszontagságos kalandjait.) Ó az alázatos, urai parancsait buzgón teljesítő szolga, a nem valami nagyra becsült „értelmiségi mulattató", aki naivan ámuldozik az elé táruló csodákon, és rendkívül hálás azért, hogy része lehet a kastélybeli élet örömeiben. Antonius atya tehát mint anekdotái figura is egyfajta „kisember" társadalmi típusát képviseli. b) Az emlékíró Kezdettől fogva vezethette Antonius atyát az a szándék, hogy élete kivételes napjairól, az évente visszatérő nagy eseményről, amely kiemelte hétköznapjai jelentéktelenségéből, följegyzéseket készítsen, és egyben a Harruckern családnak a vidám vidéki tartózkodások szórakoztató történetekbe foglalt krónikájával kedveskedjen. Tollán egy exkluzív mikrovilág hétköznapjai, apróságai elevenednek meg, amelyek sorában jelentős, kiemelkedő eseménynek elsősorban a családi ünnepek számítottak. Hueber a krónikaírók szokása szerint följegyezte a ritkán előadódó, különös vagy csodásnak vélt dolgokat, eseményeket is. Mivel a „beavatottaknak" írt, nem volt szükséges bemutatnia a szereplőket, a helyszíneket. Ha mégis hosszabban időzik például a Harruckernek Bécs melletti kertjének vagy bécsi palotájának a leírásánál, akkor elsősorban a szubjektív élményt, a látvány reá tett hatását igyekszik kifejezni. Változik azonban a helyzet 1757-ben, amikor Nagykárolyról és környékéről, illetve az itt lejátszódott eseményekről már pontos leírást kíván nyújtani. Végig a jelenben lejátszódó eseményeket foglalja össze, rendezi el emlékiratában, a múltat nem vizsgálja. Az utódok számára nem akarta följegyezni a régi szokásokat, mint Apor Péter vagy Rettegi György. Összefüggéseket, magyarázatokat sem keresett, nem ve195
