Dusnoki-Draskovich József: Nyitott múlt. Tanulmányok, történetek Gyuláról, Békés vármegyéről és a fordított világról – Gyulai füzetek 12. (Gyula, 2000)
Egy XVIII. századi arisztokrata családmulattatója. Antonius atya históriái
lehet. 113 A XVIII. század folyamán tapasztalható az állatkivégző népszokások (kakasütés, tyúkverő) hatósági vagy egyházi tiltása, valamint a népszokások finomodása, esetleg gyermekjátékká válása. 114 Hatóság és egyház - mint más népszokások esetében - elsősorban a rendbontás, a rendzavaró nyilvános mulatozás ellen lépett föl, ezenkívül az utóbbit egy nem egyházi, nem szentesített ünnepi szokás fölszámolásának célja is vezethette. Végül a felvilágosodás ízlése egészében elutasítja az értelmetlen, babonákon alapuló és erkölcsrontó szórakozásokat. Az állatheccek „szívet rontó" szórakozása, az állatokkal való kegyetlenkedés nem férhet össze az „emberszeretettel". 115 Az állatokkal való kegyetlen bánásmódTessedik Sámuel szerint is „előgyakorlata az emberekkel való kegyetlenkedésnek". 116 5. Az állatok bosszúja, avagy Antonius atya ítélete önmaga fölött Puskával, hálóval mindig zsákmányra lesve látjuk. Mivel fegyverével már oly sok madarat puffantott le, azt hitte, hogy a hollók ismerik őt, gyűlölik mint nemzetségük ellenségét, és az életére törnek - írja Dux Antonius atyáról. Ezután idézi a következő történetet: „Egy alkalommal madarászni indultam, és mivel a madarak nem akartak beleesni [a hálóba], ezért odébb mentem, hogy fölzavarjam őket. Ekkor véletlenül egy nagy fához értem, amelyen nagy csapat holló, varjú, szarka ült, és amikor megláttak, olyan lármázásba kezdtek, hogy rövidesen százával gyűltek oda, és nagy csőrüket rám tátották, mintha szőröstül-bőröstül be akartak volna kapni. Hogy ezek a madarak mit terveltek ki ellenem, vagy hogy minek néztek engem, könnyű kitalálni. Tapasztalatból tudjuk, hogy ilyen és hasonló madarak macskát, kutyát, éjszakai baglyot vagy ragadozó madarat mint ellenségüket nagy zajt csapva és különösképpen összeseregelve üldözik és elűzik. "Valószínűleg engem is ilyen ellenségnek láttak, éspedig nem alaptalanul, minthogy én, akárhányszor puska volt nálam, a hollókra lőttem, akár a levegőben röpültek, akár fákon ültek vagy a földön voltak, és nem kíméltem őket. - Sok lúd disznót győz. Amint láttam, hogy egyre több holló gyűlik körém, nálam pedig nem volt fegyver, végül is futással kellett mentenem a bőröm, ha nem akartam azt, hogy élve faljanak föl." 117 Olvashatjuk ezt a kis esetet mint mulatságos történetet, amelyben az elbeszélő a hatáskeltés céljából él a nagyítás eszközével, a történet csattanója pedig az, hogy az üldözőből lesz üldözött, a vadász menekül az állatok elől. Hasonló megoldást alkalmaz Antonius atya „A fáradságos szúnyogvadászat" című fejezetben is. Harruckern parancsára rendkívüli igyekezettel űzi ki a gyulai kastély szobáiból a szúnyogokat, de - mint a végén kiderül - éppen saját szobájának megtisztítására nem futotta idejéből és erejéből. „Akkor aztán tapasztalnom kellett, hogy nem is annyira én, mint inkább ők fogtak meg és űztek engem, mivel nem volt nálam bőszebb ellenségük, ezért senkin sem álltak úgy 213