Dusnoki-Draskovich József: Nyitott múlt. Tanulmányok, történetek Gyuláról, Békés vármegyéről és a fordított világról – Gyulai füzetek 12. (Gyula, 2000)

Egy XVIII. századi arisztokrata családmulattatója. Antonius atya históriái

rókát. A szerencsétlen állatra sorjában egyre erősebb kutyákat engedtek.

102 Haan említi azt is, hogy Harruckern nevetve, tapsolva nézte nejével és a kisasszonyokkal a kastély emeleti ablakaiból az egyik borzheccet.

103 Ne ítéljük el a Harruckerneket, hiszen az ilyen és hasonló kegyetlen szórakozások is jellemzik a XVIII. századi civilizációt. Az állatviadalok ősi hagyomány maradványaiként éltek tovább, lehettek népi szórakozások, de igazán látványos formáihoz a XVIII. században főúri udvar vagy polgári vállalkozó tőkéje kellett. Grassalkovich Antal többek között állatheccel kedveskedett az 1751-ben Gödöllőre látogató Mária Teréziának és férjének.

104 Bécsben már 1710-ben fölépült az első „Hetztheater". Pesten is fölállítottak hasonló heccszínházat, így a század utolsó harmadában a legszélesebb körök mulatságává válhatott itt is - egyfajta cirkuszi látványosságként - az állatviadal. 105

Tessedik Ferenc még az 1820-as években is elmehetett Párizsban a „Barriere des Combats"-ba.

106 A Harruckernek látványossága - néhány borzzal és rókával - csak szerény vidéki változata volt e szórakozásoknak. Az állatok fölötti ítélkezések hátterében nagyon régi hagyományok állnak, tehát esetünkben sem magyarázhatjuk előfordulásukat tisztán azzal, hogy a szórakozásra vágyó társaság játékká, rituálévá alakítja az állatok szinte naponta ismétlődő pusztítását, ezzel oldva a pazarló fogyasztás csömörét. Ismeretes, hogy a középkorban valóban sor került állatperekre, és a bűnös állatokat szabályos jogi eljárás után ítélték el.

107 Ennek a jogfelfogásnak legföljebb némi maradványa élt a XVIII. században. A Habsburg Birodalomban és ezen belül Magyarországon a régi és Európa-szerte elterjedt jogszokásnak megfelelően a szodómia bűnét elkövető egyénnel együtt az állatot is kivégezték.

108 (Ezt rendelte el a nálunk ugyan törvényerőre nem emelkedett, de a gyakorlatban figyelembe vett Praxis Criminalis.)

109 Békés megyében még 1768-ban is végrehajtottak ilyen ítéletet.

110 A kastélyban persze már csak játék volt a „bűnös" állatok fölötti ítélkezés. A játék azonban több elemében a bírósági gyakorlatot imitálta. A lelőtt dámvadbikán megszégyenítő büntetésként hajtották végre az akasztást. A nyilvános bűncselekményeket, mint a gyilkosság, rablás, itt is halálbüntetéssel torolták meg. A madarak lábát levágva a „talio" elve szerint jártak el, de abban a tudatban, hogy ez a büntetés az állat pusztulását eredményezi. A visszaesés, a bíróság megtévesztése súlyosbító körülménynek számított. A játék a ragadozó madár esetében igazi bíráskodási paródiának tekinthető. A gyilkos dámvadbika fölött pedig - mint láttuk - maga Harruckern mondta ki a szentenciát, amelyet végre is hajtottak. Az állatok fölötti ítélkezésekhez ötletet, cselekvési mintát azonban elsősorban a népi játékok, népszokások adhattak. A kastélybeli társaság (amely németekből állt, de a kastélybeli alkalmazottak is főleg németek voltak) ugyanis láthatott, ismerhetett ilyeneket, hiszen Hueber emlékiratából is kiderül, hogy a bárócsalád időnként megtekintett népi ünnepeket, népszokásokat. Másrészt azért feltételezhetjük ezt, mert éppen a német nyelvterületen voltak különösen elter211