Kósa László: A gyulai református egyház története - Gyulai füzetek 7. (Gyula, 1994)

VIII. Fejezet. Kommunizmus alatt (1948-1990)

magánáhítata felől. A jelenlévő 16 presbiter közül tízen számoltak be rendszeres (főleg napi) bibliaolvasásról, hárman a megtérésükről, ami az ébredés szóhasználatában a formális vallásosságról a bensőségesen buzgó vallásosságra jutást jelentette, és megszólalt az akkor hagyományosnak számító magatartáshoz ragaszkodás igénye is.

9 Egyébként az ébredés értékrendje szerint a legbuzgóbb hívek nem a tradicionális egyházvezetői testületből, a presbitériumból kerültek ki, hanem a „közösség"-ből. Ennek tagjai a lelkész nélküli, templomon kívüli lakásokon tartott összejövetelek gyakorlatát folytatták, ahol imádkoztak és beszélgettek a bibliáról. A korábbiakhoz képest nagy különbség, hogy ezeken időről időre megjelentek a lelkészek is, bár feltétlen vezető szerepet nem vittek. Egy 1949 elejéről fennmaradt lista 47 „közösségi tag" nevét őrizte meg. Közülük 19-en férfiak (ebből öt lelkész és egyetlen presbiter). Nincs mindenkinek a foglalkozása föltüntetve, de így is megállapítható, hogy igen különböző társadalmi rétegekhez tartozók voltak köztük. Legtöbben (15-en) egyetemi hallgatók és gimnazisták, továbbá heten tisztviselők voltak, mindössze kettő a földművesek, négy az iparos feleségek vagy iparosok száma, és három lelkészné mellett még három értelmiségi feleség neve áll a sorban. A közösségből kerültek volna ki az egyházon belül hosszú ideig túlzásai miatt sokat bírált országos Bethánia Szövetség tagjai, de a lelkészek lebeszélték őket a belépésről. Néhányan ragaszkodtak a fundamentalista külsőségekhez (a nők hosszú hajviselete, szépítőszerek mellőzése, tartózkodás „világi" szórakozásoktól stb.). Elhivatottságukat így határozták meg: „a közösségi tag önként vállalt feladatokat teljesít és önként vállalt fegyelemnek veti alá magát". A feladatok elsősorban a lelkészek által is sűrűn gyakorolt család- és beteglátogatásokat jelentették. Missziós célokra külön perselypénzt gyűjtöttek. A közösségi tagok túlzásait a tízes évek főgondnoka, Kiss László tette szóvá a presbitériumban, kifogásolva, hogy egy evangélizáció után a templom négy sarkába elhúzódó csoportokban a fiatal konferenciavezetők valósággal vallatták bűneikről az idősebb asszonyokat. A közösség 1950-ben egyházi helyiségben tartott rendszeres imaóra formájában illeszkedett be a heti istentiszteleti rendbe.

10 Később a túlzó külsőségek elhalványultak, eltűntek, a tagok másfél-két évtizedig - lassan megöregedve - megmaradtak a bibliaórák legrendszeresebb résztvevőinek. A diáktagok kivétel nélkül elkerültek Gyuláról Budapestre és nagyobb vidéki városokba, az egyház ifjúsági munkájának lehetetlenné válása miatt, utánpótlásra nem volt mód. Egyesületek hiányában ekkor már istentiszteleteken kívüli vallásos rendezvényeket nem tarthattak, 1951 végéig azonban változatlanul gyakran rendeztek konferenciákat, evangélizációkat, csendesnapokat. 1951-ben a három * Jkv. VIII. 26-27., 145-147. 10 Jkv. VIII. 98., 121.