Kósa László: A gyulai református egyház története - Gyulai füzetek 7. (Gyula, 1994)

VII. Fejezet. A polgári korszak (1849-1948). Második rész: 1920-1948

jelen van, ellenben a római katolikus egyházat senki sem képviseli. Nem tudjuk, hívtak-e az utóbbitól hivatalos személyt, és azt sem, hogy a református lelkészt hová hívták meg. A korszak nagy részében az igen nagy tekintélyű és szigorú felekezeti fegyelmet tartó, ugyanakkor szociális érzékenységéről ismert báró Apor Vilmos apát (1917-1941), utóbb győri megyés püspök vezette a gyulai római katolikus plébániát. A gyulai evangélikusok 1923-ban alakultak önálló egyházközséggé. Ugyanekkor megállapodást kötöttek a reformátusokkal, amely magában foglalta a református temető és harangok használatának módját, a vegyes házasságoknál a menyasszony lelkészét jelölte esketőnek és ajánlotta, hogy kölcsönösen mondjanak le a reverzálisról. A kapcsolatok később is a jó viszony jegyében alakultak: a belső renoválás heteiben a reformátusok használhatták az evangélikus templomot, máskor „kölcsönadták" Kertész Lajos kántortanítót.

36 Amikor a megszálló román csapatokkal együtt a gyulai görögkeleti lelkész is eltávozott, évekig betöltetlen maradt a helye, és ortodox halottak temetésére gyakran kérték föl a református lelkészt. Az 1920-as évek elején erdélyi menekültekből kis unitárius szórványgyülekezet keletkezett Gyulán, tagjai néhányszor a református templomban gyűltek össze. A baptistákról hallgatnak forrásaink. Az 1923-i belmissziói jelentés említi, hogy „különösen mozgolódnak az adventisták vagy szombatosok, kik fanatikus hirdetőikkel hálózzák be kivált a város szegényebb és messzebb fekvő részeit." De sem akkor, sem később, amikor szó esik „szektáriánusokról", nagyobb jelentőséget nem tulajdonítanak nekik.

37 A református iskolák az előző korszak problémáit hordozzák tovább, ám már a presbitérium feltétlen ragaszkodásától kísérve, nem pedig anyagias aggályoskodásától övezve. Igaz, állandósult az államsegély és új iskola épült. Hamar kiderült, hogy az utóbbi nem oldott meg minden gondot, a régi épületek állaga egyre rosszabb. A presbitériumban elhangzott, hogy emiatt az igényesebb református szülők inkább állami elemibe íratják gyermeküket. Az időközben szüneteltetett hetedik tanítói állást a háború után újra betöltötték, sőt nyolcadikat is szerveztek, de az állami hatóság ennek támogatását - épp gyermekhiányra hivatkozva - beszüntette (1931). Erre az egyház saját erőből ideiglenes jellegű fenntartásáról határozott. A kultúrházról folytatott vitákban ismételten fölmerült a központi református iskola évtizedes terve. Harsányi esperes nem tudta, milyen előrelátó volt, amikor - a külső céltámogatásokra utalva - lebeszélte erről a presbitériumot, reménykedve, hogy hamarosan arra is sor kerülhet. (A leendő nagy iskolát tíz év múlva államosították volna és kultúrház sincs.) Az esperes személyes kapcsolatait fölhasználva, megkísérelt 36 Jkv. V. 787,792.; VI. 19. 37 Jkv. V. 763-; VI. 267-268.; 338., 423- 3-4., 212.; Vö. Molnár Ambrus i. m. 1983- 487-490.