Elek László: Nagy Gusztáv írásaiból. Versek, széppróza, néphagyomány, publicisztika - Gyulai füzetek 5. (Gyula, 1992)
SZÉPIRODALOM - Elbeszélések - Lanka Teofil babérjai
A kézirat átadásától kezdve Teofil teljesen visszavonult korhányi magányába. Azt a látszatot igyekezett kelteni, hogy számára nem nagy dolog az előadás, és az csak természetes, hogy a mű megtalálta az utat a közönség felé. A többi már nem az ő dolga. Én megtettem a magamét, most már társadalom, rajtad a sor, hogy te is megtedd a magadét, gondolta. Mivel azonban pesszimista volt, a többit sem bízta egészen a sors szeszélyére. Egy napon eltűnt a faluból, és csak három nap múlva érkezett haza. Fején széles karimájú, vadonatúj fekete művészkalap, felöltője kihajtójában pedig vakító fehérségű, művésziesen bodrozott selyemsál pompázott. És amiről szintén látszott, hogy új holmi: egy kisebb méretű barna táska himbálózott a balkezében. Ha kérdezték, hol járt, rejtélyesen mosolyogva azt válaszolta, hogy a fővárosban. Pünkösd másodnapján reggel ezzel a kis barna táskával látták elutazni. Akkor már tudták, hogy Kölesérre megy, mert ünnep szombatján sürgönyt küldött a Tűzoltó Testületnek a következő szöveggel: „Darabom bemutatóján ott leszek. Helyet kérek számomra fenntartani. Lanka." A Hírlap is járt vagy három helyre, úgyhogy a postamesternő és a lap révén elég széles körben tudták Korhányon, hogy a járási székhelyen Teofilnak bemutatják az egyik darabját. A Hangya nagytermének a nézőtere a díszelőadás alkalmával zsúfolásig megtelt. Ott volt a megyei tűzoltó egylet díszelnökével, az alispánnal az élén a járási és a helyi közélet minden számottevő tagja. A darab mindjárt a második szám volt. El-elakadtak ugyan a szereplők, és olyanformán adták elő mondókájukat, mintha egyedül lettek volna a színpadon, és monológot mondtak volna, a közönség mégis feszült figyelemmel kísérte a színpadi fejleményeket, és „nagy tapssal jutalmazta a kitűnő együttes tagjait", amint azt a Köleséri Hírlap írta a következő számában. Az első felvonás után Teofil felállt elsősorbeli helyéről és felment a színpadra. Ott bizalmasan félrevonta a rendezőt, Kakasszéki tanítót, és az öltözőből kihozott kis barna táskát felnyitva, egy remekbe kötött babérkoszorút vett ki belőle, amelyről két ágban keskeny piros-fehér-zöld szalag csüngött alá. - Kérem, mondta, a jótékony célra való tekintettel nem kívánhatom, hogy a Testület csak egy fillért is elvegyen a bevételből holmi figyelmességek kedvéért, ezért a magam költségén ezt a koszorút csináltattam. A második felvonás végén a szereplők közül valaki majd a színpadon adja át nekem, természetesen csak az esetben, ha a közönség tetszésnyilvánítása a helyzetet erre alkalmassá, illetve személyemet arra méltóvá teszi. Meleg kézszorítás után Teofil visszament a nézőtérre, és mélyen elmerülve szemlélte, mint válnak műve holt betűi élő valósággá a színpad varázslatában. Mikor aztán a darab véget ért, és a nézőtérről harsány „szerző, szerző!!" felkiáltások hangzottak, felállt, meghajolt a közönség felé, majd amikor egy kipirult arcú szereplővel leüzentek érte, felment a színpadra. Ott a rendező - kezében a koszorúval - kivezette a függöny elé, majd a taps csillapultával az előre kiszemelt szereplő előlépett, és Teofil felé fordulva a következőket mondta: „A remekbe készült műért a költői lelkű szerzőnek!"
