Elek László: Nagy Gusztáv írásaiból. Versek, széppróza, néphagyomány, publicisztika - Gyulai füzetek 5. (Gyula, 1992)

IN MEMORIAM NAGY GUSZTÁV (Elek László)

A ránk maradt írói-költői hagyatékból lehetetlen kibogozni, milyen meghatározó élményeket formált ki benne a gyermekkor és Karcag, a nagykunsági város. Nincs benne semmi utalás a családi kapcsolatokra, az apára és a testvérekre, az otthon összetartó erejére és melegére. Egyedül az Elindulás c. füzet ajánlása beszél Olgáról, az „igazi testvérről". Mégcsak véletlenül sem bukkanunk rá olyan reflexiókra, olyan jelzésekre, amelyek az elemi iskolai és a gimnáziumi tanulótársakra, kedves tanítóira és tanáraira, az iskolák tartós baráti kapcsolatokat formáló és edző játékaira, emlékezetes diákcsínyeire, a természeti és társadalmi környezet tüzetes tanulmányozására, eszmélkedést segítő lelki-intellektuális élményeire vonatkoznának. Mintha valamiféle hermetikusan elzárt világban, nagy magárahagyatottságban élt és nevelkedett volna. Mindentől és mindenkitől távol. Talán csak a „színes szemafor előtt kísértetesen sivító, tűzmagű füstöt okádó" gőzmozdonyhoz meg a sötét éjszakában robogó, fényesen kivilágított vasúti kocsik illatos melegéhez és a „lámpátlan éj csendjében" megbúvó alvó tanyák víziójához tapadó emlékképeket táplálják olyan gyermekkori érzéki tapasztalatok, amelyek a karcagi állomás mozgalmasságához és vasúti tiszt édesapja fakuló emlékéhez kapcsolhatók. Arról, hogy mennyivel látott túl az állomás és az iskola határán, nincs tudomásunk. Azt sem tudjuk, gyermekkorában ki tudott-e építeni bárkivel is mélyebb személyes viszonyt a rokonokon kívül. Élt-e és volt-e környezetében fantáziafejlesztő meséket, népi történeteket mondó mesefa? Kitől és hogyan tanulta meg szeretni és tisztelni a népdalt és a mesét? Tény, hogy jól érzékelhető vonzalma, népdal- és néphagyománygyűjtő fáradozása ellenére sem lett a paraszti életforma szaktudósa, sem elkötelezett kutatója, Györffy István tanítványa és közvetlen munkatársa. Legfeljebb érzelmi indítást kapott tőle: példát a szülőföld iránti szeretetre, a néphagyomány tudatos ápolására. Nem versenyzett vele: a magyar néprajztudomány egyik legizmosabb, legnagyobb hatású tekintélyével. Csak kívülálló szimpatizáns volt, ki felülről nézte a paraszti világot, nem ismerte, nem élte át belülről is a nép súlyos gondjait és ritka örömeit. Nem azonosult maradéktalanul érzésben és gondolkodásmódban, szokásban és életvitelben vele. Csak nagy fizikai erejében és merész alkotó fantáziájában, súlyos szociális célokért küzdeni tudó és azokért fizikai szenvedést is vállalni kész férfias kiállásában gyönyörködött. Élvezte fortélyos, csalafinta észjárását és mozgékony fantáziáját. Azokat a nagyszerű emberi tulajdonságokat, amelyeket nagy földijének híres műve, a karcagi és túrkevei pásztorélet több évszázados emlékeit kétségbevonhatatlan hitelességgel felidéző és összegező Nagykunsági krónika színes nyelven, beszédes példákkal lépten-nyomon igazolt. Az újságíró-költő Nagy Gusztávban a szegény emberek iránti együttérzés, a falusi alkony áhítatos csöndje utáni sóvárgás, a népköltészet értő szeretete a vidéken élő nagyobb testvérek körében szerzett élményekre épült. A visszaemlékezők egyöntetűen állítják: szívesen kereste föl az egyszerű parasztemberek társaságát. Értett a nyelvükön, s szeretettel fogadták. Bizonytalan időközökben tett, több évtizeden át tartó látogatásai során - ahogy Kósa László írja - kb. 200 népdalt, nem