Elek László: Nagy Gusztáv írásaiból. Versek, széppróza, néphagyomány, publicisztika - Gyulai füzetek 5. (Gyula, 1992)

IN MEMORIAM NAGY GUSZTÁV (Elek László)

önmagával szemben. „Rendkívül eredményesen" működött, ahogy ezt egy 1952. aug. 30-án kelt jellemzés bizonyítja. A Levéltárak Országos Központjának nem sokkal későbbi minősítése pedig nagy megbízhatóságát, kiváló értelmét és „fejlődőképességét dicséri, nem hallgatván el lelkes társadalmi munkáját: mindenekelőtt a városi békebizottságban folytatott buzgó tevékenységét". Hat és fél évi becsülettel végzett munka után 1957. október 3-án innen vonult nyugdíjba. Az aktív munka idő előtti befejezése után egyre inkább meghasonlott önmagával, s a felesleges ember bénító tudatával többnyire az elmúlás misztériumán tépelődött. Nehezen viselte el a „tétlenséget". Tartalmas életének - a körültekintő ápolásnak köszönhetően - 1969. november 5-én vetett véget a megváltó halál. Négy nap múlva a református egyház szertartása szerint Gyulán temették el. Ennek a kis írásnak nem lehet célja, hogy kijelölje Nagy Gusztáv helyét a magyar lírában. Nehéz és komolytalan próbálkozás is lenne, hiszen költészete fájdalom - torzó maradt. Lantja akkor némult el, amikor költői kifejezésmódja, művészi eszköztára önállósulni kezdett: amikor már-már megszabadult a nagy eszményképek utánzásától. De nehéz és kockázatos lenne azért is, mert mindössze egy-két intim hangulatú téma avatott poétája volt, nem reagált a teljes életre. A szubjektív érzések visszafogott szemérmes-bús éneke pedig - mégha szuverén költő lantján kél is életre - egy olyan közéleti töltésű költészetben, mint a magyar, eleve csak másod- vagy harmadrangú lehet. Ha viszont arra gondolunk, hogy a költő értékét a dolgok mélyére látó művészi érzékenység, a magasfokú értelmi és érzelmi kultúráltság adja, ahogyan a francia preszimbolisták hirdetik, úgy Nagy Gusztáv lírája, amely nem halmozza feleslegesen a jelzőket, nem használ erőltetett, eredetieskedő képeket, nem tolmácsol át nem élt élményeket és hangulatokat, akinél a forma és a mondanivaló összhangja: a zene-kép-gondolat és érzésvilág harmóniája töretlen és kétségbevonhatatlanul hiteles, mert érzelmei sohasem vizenyősek, sohasem hazug lelkendezések, úgy bátran azonosíthatjuk véleményünket a Boldizsár Ivánéval, aki a Versek című kötet kapcsán nemcsak nagy reményekre jogosító, de már érett, szép tehetségű, komoly költőnek tartotta. (Nemzeti Újság, 1937. jan. 24.) Valóban az volt: kulturált költő, akiben együtt lüktetett, együtt dobogott, együtt lélegzett az ész és a szív, a gondolat és az érzés, a kép és a dallam. Ezért méltó a megemlékezésre. * * * Végezetül elsőrendű becsületbeli kötelességemnek érzem, hogy ezúttal is hálás köszönetet mondjak mindazoknak, akik hatékony közreműködésükkel segítő társaim voltak e kis megemlékezés elkészítésében. így Havasi Istvánnénak, aki rábeszélt arra, hogy eredeti elképzelésemtől eltérve, előrébb soroljam és soron kívül vegyem elő a témát; az özvegynek, aki megajándékozott egy hosszú, sok dolgot tisztázó beszélgetéssel, Czeglédi Imrének, az Erkel Ferenc Múzeum igazgatójának, továbbá a Békés Megyei Levéltár igazgatójának: Erdmann Gyulának és volt munkahe-