Elek László: Nagy Gusztáv írásaiból. Versek, széppróza, néphagyomány, publicisztika - Gyulai füzetek 5. (Gyula, 1992)

IN MEMORIAM NAGY GUSZTÁV (Elek László)

Saját lapjával - a népies költészet előtt is kaput nyitó félhivatalos Békéssel - akart példát mutatni rá. Szerkesztői fogadalma akár újságírói hitvallásnak is beillik. Ezeket írta: „Minket nem lehet beugratni személyi harcokba, mi nem adhatjuk oda hasábjainkat olyan célok szolgálatába, amely nem az újságírás és az olvasók ügye, hanem egy vagy két nyugtalan emberé... inkább a nemes hallgatást választjuk minden olyan alkalommal, amikor elvi fejtegetéseink visszhangjaként valahonnan személyi élű, de éppen ezért nem sokra méltatott, vagy éppen semmibe vett támadás ér bennünket. Az újságírás, az újságíró maradjon háttérben, legyen névtelen katonája elveinek... s maga járjon elöl jó példával a tekintetben, hogy kemény elvekkomoly vitájában semmi keresnivalója a személyi szempontoknak. A magyar életnek semmi szüksége arra, hogy személyi perpatvarok zsivaja kösse le figyelmét akkor, amikor súlyos létkérdések nyomasztó gondja ül minden emberen..." Majd arra figyelmeztetett: „Az újságírásban nem az a nagy legény, akinek nagy és tajtékzó a hangja, hanem az, aki meg tudja őrizni objektivitása hangját még akkor is, amikor az önuralom nem olcsón szerzett, és amikor a személyeskedéssel könnyebb végét lehet fogni a dolognak" - írta 1936. január 8-i vezércikkében. Azaz nem volt barátja a felelőtlenül revolverező publicisztikának, s mélyen megvetette a handabandázó botrányéhes, szenzációhajhász újságírókat. Következetes, határozott egyéniség volt. Hű önmagához és adott szavához. Még ugyanez év végén átment a jóval kisebb tekintélyű, anyagilag is megalapozatlanabb Sarkadi Hírekhez, mert a Békés laptulajdonos-felelős szerkesztője: Dobay Jenő -idézzük Szigeti Gábor 1945 januárjában tett igazoló nyilatkozatából „a nyilasokkal paktált le, s ő nem volt hajlandó a lapot szélsőjobboldali szellemben szerkeszteni". Levéltári hagyatékában arra vonatkozóan is maradt fenn egy tanúkkal igazolt írásos emlék, hogy 1945. január 7-én „nyilas közegek" elhurcolták pesti (ideiglenes) lakásából, ahová csak négy nap múlva „tért vissza súlyos betegen". Sohasem volt köpönyegforgató kaméleon-ember, aki lelkiismeretfurdalás nélkül, elvtelenül változtatta véleményét a pillanatnyi helyzethez alkalmazkodva. Volt benne tartás. Otthagyta hát a régi liberális szellemével szakító Békést, noha neki, a főszerkesztőnek, elsősorban az adminisztrációval és a lap technikai irányításával kellett törődnie. A cikkek politikai elkötelezettségéért, megbízhatóságáért a laptulajdonos-felelős szerkesztő: Dobay kezeskedett. Ezt a fajta munkamegosztást utódának: Balázs Árpádnak a Magyar Alföld kontra Békés perben tett későbbi vallomása is megerősíti. Tegyünk hozzá még valamit. Nagy Gusztáv számára a szerkesztői munkakör sohasem volt halványként imádott aranyborjú, sokkal inkább próbakő - következetes helytállást igazoló fórum. Van egy verse, amely a maga kétségbevonhatatlan valóságtartalmával világosan utal erre. Ebben a pőrére vetkőztetett valóság: az epikai hitel alapjául szolgáló cicomátlan tárgyi hűség könyörtelen bizonyossággá, evidenciává emeli az igazi mondanivalót: önmaga lázáros szegénységét. Az idézőjeles cím: a "Főszerkesztő úr" 1935 eleve devalválja már a fogalmat. Groteszk fintorrá változik a realista képsor, amely - nem kétséges - a nemzeti nyomor