Elek László: Nagy Gusztáv írásaiból. Versek, széppróza, néphagyomány, publicisztika - Gyulai füzetek 5. (Gyula, 1992)

ÚJSÁGÍRÁS-LAPSZERKESZTÉS - Dobay Ferenc

mindenkor otthont talált színészeiről, a múlt történelmi és tárgyi örökségeiről, és semmi dolgáról immáron az életnek. Elnémult a számunkra, Mikszáthot, Aranyt, Gárdonyit idéző, lélekben és szellemben velünk rokon alakja eltűnt közülünk. Mint ahogy azonban a napfény tovább él a növényekben, fákban és minden organizmusban, amelyre ráhullt, úgy él bennünk is tovább az Ő szeretetének, jóságának és bölcsességének fénye, nemes életének tiszteletet parancsoló és példára kötelező emléke. S ez az egyetlen, ami vigasztalhat minket, kik árván itt maradtunk. Az a tudat, hogy lelke velünk van, hogy mindannyian jussoltunk szíve és szelleme kincseiből, s e kincsek olyan értékek, amelyek maradandóbbak minden mulandó drágaságnál. Jó tudni, hogy az élet küzdelmes útjain örökül hagyott emléke fáklyaként világol lépteink elé, s jó tudnunk az ő példáját, hogy miként lehetünk méltók a megbecsülésre. Még néhány óra, s tisztes urunk, Dobay Ferenc úr, kinn nyugszol a csendes temetőben. Lehullnak Rád a súlyos rögök, elhangzanak feletted a requiem szívettépő hangjai, s magadra maradsz koporsó-szobácskádban. Kezeid a kegyelet szépen imára kulcsolta, talán hogy halálodban is értünk imádkozz, az élőkért. Fekszel és álmodsz, időtlen és szépséges álmot az életről; arról, amit itt hagytál, s arról, amiről életedben is álmodoztál. Alszol, elpihent testedben dermedten áll a szíved, Isten remekműve, életed és halálod. Öreg gazdánk, nesztorunk, Isten Veled! (Békés, 1937. január 10.)