Elek László: Nagy Gusztáv írásaiból. Versek, széppróza, néphagyomány, publicisztika - Gyulai füzetek 5. (Gyula, 1992)
NÉPHAGYOMÁNY - A csökmői sárkány története a korabeli okiratok tükrében
jegyzékén számosan olyanok, akik több száz forintot, s olyanok, akik csak 1 forintot vagy csak krajcárokat adtak. Mikor kihallgatásakor megkérdezték Csubától, hogy hová tette a sok pénzt, mindig azt válaszolta hogy biz' elszórta, elpocsékolta ide, amoda. Hogy aztán ez volt-e az igaz, vagy amit Imre Balázs mondott, hogy összegyűjtötte a pénzt, és 6000 forintja volt „egy úrnál" Váradon, ki hídja? Most pedig lássuk, mit mond a szélhámosságról maga Csuba Ferenc 1794. május 9-i kihallgatása alkalmával a békési bírák azon kérdésére, hogy „Ugyan miért nem szűnsz meg már valahára csalárd, álnok mesterségedet űzni, boldogtalan lelkedet terhelni és szegény, nyomorúságba lévő, könnyen el hitethető felebarátodad csalni?", azt a választ adta, hogy „Megszűntem volna már, de nem volt miből táplálni 2 gyermekemet, koldulni pedig nem szabad". Ebben igaza is volt Csubának, mert a koldulástól valóban eltiltották még 1787-ben 8 , éspedig szentesi viselt dolgai miatt, azonban már akkor is éppen azért ítélték el 60 botütésre, s tiltották el a koldulástól, mert kincstalálás meséjével két embert becsapott. És hogy mennyire tervszerűen folytatta csalárd mesterségét már akkor is, nem pedig alkalomszerűen, mutatja az, hogy a szentesi Szűcs Ádám személyében kitanított társa is volt, s már akkor is a csökmői esetből jól ismert hamis levelek segítségével szedte rá a hiszékeny embereket. Kétségtelen tehát, hogy bár testi fogyatékossága miatt rá volt szorulva arra, hogy kolduljon, hogy munka nélkül más pénzéből éljen, mégis azt kell mondanunk, hogy a csalások és egyéb imposztorságok útjára elsősorban erkölcsi és szellemi adottságai vitték, a „született szélhámos"-nak az a rendkívüli, szinte parancsolóan fellépő tehetsége, amely minden bizonnyal testi fogyatékosság nélkül is azzá tette volna Csubát, akivé lett: országos hírű szélhámossá. Mindenesetre érdekes alak volt, s viselt dolgai különös figyelmet érdemelnek a néprajztudomány részéről. Befejezésül szólni kell még, ha csak egész röviden, az akkori műveltségi viszonyokról is, mert hiszen a történtekkel magyarázó jellegű kapcsolatban állnak. Hogy volt lehetséges az, vetődik fel önkéntelenül a kérdés, hogy a csökmőiek és környékbeli társaik hittek a sárkányok létezésében, és Csuba biztatására nekiálltak, hogy megfogjanak egyet közülük? Úgy volt lehetséges, hogy a nép, mint mindenütt az országban, a legsötétebb tudatlanságban élt, írniolvasni nem tudott, csak a papja meg a jegyzője. Honnan tett volna szert tehát állattani ismeretekre, s tudhatta volna azt, hogy a sárkány csak a mesék világában létezik? Az elemi műveltség hiányához aztán még a vidék sajátos természeti viszonyai is hozzájárultak, a Sárrét különös, rejtelmes világának jelenségei. A roppant kiterjedésű vizi birodalom, hatalmas nádrengeteivel, őstermészeti zavartalanságban és szaporaságban tenyésző szárazföldi és vizi vadjaival, kiismerhetetlen kiterjedésű és mélységű vizeivel, maga volt a megtestesült rejtelmesség. Gondoljuk csak el, milyen különös, izgató, sőt félelmetes lehetett a sárréti éjszaka, ezer és ezer állat hangjából, a nád zúgásából, a víz hullámveréséből összetevődött misztikus zajával! Az ilyen környezetben, mint dús táptalajon, tenyészett a naiv hiszékenység, s könnyen születtek látomások, melyek talán még a valóságos látásnál is mélyebb nyomot hagytak a felzaklatott lelkekben. 104
