Erdmann Gyula: Deportálás, kényszermunka. Békési és csanádi németek szovjet munkatáborokban – Gyulai füzetek 4. (Gyula, 1990)

III. VISSZAEMLÉKEZÉSEK - Zielbauer Antal és neje (Elek)

Egy vasbánya-telepen dolgoztunk. A láger egy sérült épület volt; eleinte becsurgott az eső. A köztünk levő iparosok hozták, úgy-ahogy rendbe az épületet. Műhely is alakult a táborban, minden szakma képviselve volt közöttünk. A hosszú épület egyemeletes volt, s lényegében két hatalmas teremből állt. A priccsek kétszintesre voltak készítve. Rengeteg volt a tetű, a poloska. Később készült egy mosoda, és akkor már mosakodni is lehetett időnként, úgy ahogy. Igyekeztünk rendet tartani magunk körül, amennyire lehetett. A férfiakat és nőket külön helyezték el. Az egész lágerban mintegy ezren voltunk; sokan érkeztek Temesvárról (ezeket éjjel szedték össze, nem volt csomagjuk, nem volt élelmük). Városi emberek voltak, jobban tudtak segíteni magukon, annál is inkább, mert volt köztük sok, aki bírta a szláv nyelvet. Közülük többen elszerbesedett németek voltak, vagy talán teljesen szerbek; a nevük mindenesetre erre utalt. Volt köztük sok gyári munkás, több szervezett munkás is. A szerbek közül egyesek önként mentek ki a Szovjetunióba. Volt olyan is, aki egyenesen ott is akart maradni. Volt olyan eleki társunk, aki túl volt a 45 éven, mégis elkísérte a feleségét. Más pedig a gyermekét követte önként. Megesett, hogy az anya, aki önként követte férjét, magával vitte 10 éves gyerekét is. Ismertünk fiatalasszonyt, aki terhesen ment ki, kint szült, aztán hazaengedték (pl. Brandtné). Eleinte csatornát ástunk, férfiak és nők vegyesen. Havat is lapátoltunk. Nagy fázásokra emlékszünk. Idővel egy kolhozban is dolgoztunk (káposztaszedés, locsolás). A többség bányában dolgozott. A ruhájuk vöröslött az ércportól. Három műszakot kellett teljesíteniük. Nekünk is sokat kellett dolgozni a bolgárkertészetben. így árokból kis járatokat ásva kellett elvezetnünk a vizet a táblákra. Gyorsan és pontosan kellett dolgozni, egy német gépész (aki a szivattyút kezelte) diktálta az iramot. Jött a víz, folytonosan tovább kellett vezetni. (Később az asszony varrodába került, majd takarító is volt; a férj pedig 1 évig dolgozott műhelyben, majd egy fűrésztelepen, amely a pályaudvaron volt. Ott a vágányok mellett lehajigált szálfákat kellett rakásba hordani, vagy elvinni a fürészgéphez. Rendkívül nehéz nyersfák voltak.) Az ellátás hihetetlenül gyenge volt. Orvos nem volt a lágerban, időnként megjelent egy felcser és egy hazai ápolónő. Gyógyszer nem állt rendelkezésre. Időnként kaptunk egy-egy oltást. A koszt gyenge volt, elsősorban káposztából állt. El kell azonban ismernünk, az oroszok sem éltek különbül. Egyszer látogatást tehettünk egy orosz családnál. Egy tiszt családja volt ez. Egyszobás házban laktak, 3 gyerekkel. A szobában lakott egy kecske is, amely a gyerekek egyetlen játékszere volt. Ugyanazt ették, mint mi a lágerban, esetleg egy kicsivel többet és jutott rá egy kis olaj is. A házuk sorban álló házak egyike volt; egytől egyik mindegyik szoba-konyha beosztású volt. A gyerekek egy szál pendelyben hancúroztak. A sáros utcán járda sehol sem volt. Háziállatként egyedül kecskéket láttunk. A helyi lakosságból az idősebbek rendesek voltak velünk, időnként még málét is adtak, jószíwel és együttérzéssel. A fiatalság már gyűlölködő volt, ők ellenségnek láttak minket. Az őrök nemigen bántottak minket, a politikai tiszt (ha jól emlékszünk, Bobrovnak hívták) szívesen beszélgetett volna velünk, de a nyelv sok akadályt jelentett. 134