Erdmann Gyula: Deportálás, kényszermunka. Békési és csanádi németek szovjet munkatáborokban – Gyulai füzetek 4. (Gyula, 1990)

III. VISSZAEMLÉKEZÉSEK - Schneider János (Gyula)

férfi módon kellett helytállni, dolgozni. El lehet képzelni, milyen volt a csonka családok (sokszor gyermekek, asszonyok és öregek) élete a világháború utáni, amúgy is nehéz években... 37 kishold földünk volt, ezzel később kulákká nyilvánítottak minket. Schneider János (Gyula) Négyen voltunk testvérek, ketten kerültünk ki a Szovjetunióba. 19 éves voltam akkor. Az anyám magyar volt, az apám német, de csak a neve szerint. 1944 karácsonyán jelentek meg az első plakátok, ill. akkor dobolták ki: aki német (annak számított az is, akinek csak az apja, vagy csak az anyja volt német eredetű), meghatározott korhatáron belül gyülekezzék, súlyos büntetés terhe mellett. Nemigen mertünk elbújni, féltettük a szülőket, családot. Téli ruhát, két heti élelmet vihettünk magunkkal. 1945. január 2-án gyülekeztünk a huszárlaktanyában. A laktanyában zöld sapkás orosz őrök (NKVD-s katonák) őriztek minket. Szalmán aludtunk a padlón. Igen sokan voltunk ott akkor már Gyuláról, és a Gyula környéki településekről. Egy üres hordó szolgált WC gyanánt. Szobek András - az akkori kommunista főispán - meglátogatta a laktanyát. Az ismerős iparosokkal, ácsokkal elbeszélgetett: jó helyre kerültök, hamar haza jöttök ígérte. Az indulás előtt egyszer volt alkalmunk fürödni. Azt ettük, amink volt. Január 10-én kora hajnalban volt ébresztő, majd sorakozó. Indultunk az állomásra. Az út mentén állt a sok családtag. Következett a bevagonírozás. A marhavagonban emeletes deszka priccsek álltak rendelkezésünkre. A vagon közepén egy vaskályha szolgáltatott némi meleget (odakint kemény téli idő volt). Délután indultunk el Csabán, Lőkösházán, Aradon át. Elkeseredettek voltunk, de még reménykedtünk. Ploestiban már nagyon terhes volt az utazás. Naponta egyszer hagyhattuk csak el a vagont; akkor vehettünk vizet. Ploestiban a poshadt víztől számosan hasmenést kaptak. Akkor halt meg dr. Eidenmüller Elemér orvos, aki addig a betegeket kezelte. Volt köztünk egy-két vöröskeresztes nővér (így pl. a Múlt lányok). Gyógyszer egy szem sem volt. Egy Szakolczai nevű gyulai szörnyű hasmenés miatt a kályhából kapott némi szenet, de nem segített rajta: alig érkeztünk meg Sahtiba, meghalt. Már útközben többen meghaltak: bizony hullák hevertek a vagonban. "Nicsevó" - mondták az oroszok és csak később vitték el a halottakat. Azt ettük, amit magunkkal hoztunk. Megesett, hogy egy teljes napon át állt a szerelvény. Nagy hóban, hajnalban érkeztünk meg Sahtiba. Több kilométert gyalogoltunk a lágerig. A sok legyengült ember egymást támogatta. A lágerban még havasok és nedvesek voltak a priccsek: friss fából és nem régen lettek ácsolva. Heteken át vizsgálgattak, méregettek bennünket; egyeseket elkülönítettek, másokat elköltöztettek stb. Az épület - és szobabeosztás állandóan változott. Mozgatták a tömeget. Naponta kétszer kaptunk meleg "ételt": híg káposztalevest és ragacsos kenyeret. Hozzáteszem: a környékbeli orosz gyerekek a tábor kapujánál kórusban könyörögtek - nálunk, foglyoknál! - kenyérért... 128