Erdmann Gyula: Deportálás, kényszermunka. Békési és csanádi németek szovjet munkatáborokban – Gyulai füzetek 4. (Gyula, 1990)
III. VISSZAEMLÉKEZÉSEK - Schriffert Mihály (Gyula)
január 8-án szuronyos katonák kísértek minket az állomásra. Nésorolvasás, egy utolsó beszélgetés a családdal... Január 9: bevagonírozás, január 10: indulás. Útközben Ploestiban sokan poshadt vizet ittak, a következmény járványos hasmenés lett. Január 26-án érkeztünk meg, akkor tudtuk meg, hogy több vagont már korábban lekapcsoltak és másfelé irányítottak. Eleinte igen kemény körülmények között éltünk: mínusz 40 fokban aludtunk fapriccseken, takaró nélkül. 1945 elején még tartott az otthoni élelem (száraztészta, bab stb.), bár jelentős részét elvették az oroszok. Elvették a takaróinkat is, így aztán nagykabátokkal takaróztunk. Eleinte még kaptunk egy-egy amerikai konzervet, aztán elfogyott a hazai is s következett az éhezés. Az 1946-os év volt a legkeservesebb. Az útszéli parajt szedtük, azt főztük. Az orosz lakosságnak sem volt sokkal jobb a sora. A bányában dolgozók naponta 1,20 kg, a felszínen dolgozók 0,80 kg kenyeret kaptak. (Törekes, ragacsos volt ez a "kenyér". Mégis ez tartotta fenn az életünket.) A munka általában reggel 6-tól délután 2-ig tartott, de igen sok volt a túlmunka. Amíg volt pl. üres vagon, addig mindenkinek raknia kellett a szenet. A láger messze volt a bányától, így bizony általában csak délután 5-6 óra között keveredtünk a lágerbe. Akkor kaptunk kevéske levest, addig csak a kenyér volt a táplálék. Apám, a legjobb munkásnak számított, lévén igen erős ember; így plusz fejadagot is kapott, 1947-ben mégis nagyon leromlott. 120 kg-os volt az induláskor, s erős volt, mint egy bivaly. 1947-ben gyengélkedőként egy kolhozba került. A láger NKVD-s kapitánya nagyon szerette az apámat ("Bolsoj Mihályt"), s amikor visszakerült a kolhozból, jó kosztot biztosított számára, mégis 65 kg-al érkezett haza 1947 őszén az egyik invalidus - szállítmánnyal. 1947 őszén nagy volt a pénzromlás odakint. A kevéske fizetésünk értéke az egytizedére zuhant. Az apámtól örökölt ezer rubelem elúszott: kevéske cukrot tudtam csak rajta vásárolni. 1947 végén, 1948-ban már szabadabban mozoghattunk. Vásárolhattunk a láger előtti bazárban. Vásároltunk ott pl. napraforgó - pogácsát (amit otthon csak a marhával etettünk); ezt sokáig ettük, mint egyetlen kiegészítő táplálékot. A gyenge burisleves, forró vízbe dobált káposzta és más hasonló "táplálékok" miatt leromlottunk és rendkívül éhesek voltunk. Ha 1946-ban, vagy 47-ben egy kutya betévedt a táborba, az ki biztosan nem ment: megették. Én is ettem egyszer egy jót efféle húsból, igaz csak később tudtam meg, hogy mit ettem. Az NKVD-s kapitány kutyáját is megettük egyszer: sokan közülünk így menekültek meg. Eveken át egyikünk sem tudta, hogy fiú vagy leány. Injekciókat kaptunk, amitől a nők nem menstruáltak, a férfiak pedig nem voltak férfiak. Mint említettem, 1948-ban lett jobb a helyzet, akkor már szabadabban mozogtunk, lehetett ismerkedni, barátkozni stb. A lágerban sok volt a tetű és a poloska. Hiába égettük a lámpát éjjel-nappal. Nyáron sokan inkább a szabad ég alatt aludtunk. Idővel épült egy fertőtlenítő, de igazán nem érte el célját. Volt vér hasjárvány, a mi táborunkat viszont a tífusz szerencsésen elkerülte. Az 1946-os kegyetlen évben szinte csontvázakká lettünk; többen közülünk alig tudtak lábra állni; a tisztek azonban kiverték a gyengélkedők kezéből a mankót. Ebben az évben sok volt a halott. 126
