Erdmann Gyula: Deportálás, kényszermunka. Békési és csanádi németek szovjet munkatáborokban – Gyulai füzetek 4. (Gyula, 1990)

II. DOKUMENTUMOK - 20. Berg Ádám írásaiból - 20/b. El nem küldött levelek

Szabadság, szerelem, e kettő kell nekem! S ez mind a kettő hiányzik nekem. Hullnak a fáról a sárga levelek, s mi lassan számoljuk a perceket. 1947. okt. 4. Kedves Anyukám! Újból vége van egy napomnak, itt Magától távol! Nézek ki az ablakon, érzem, hogy sötétedik, felgyúlnak a villanyok. Ahogy sötétedik, úgy húzódik egy sötét fátyol az én szívemre is. Egész nap jó kedvem volt s most, hogy elszomorodtam, elolvasom a mostanában kapott lapokat, de még jobban elkap a vágy az otthon után. Semmi remény! Olyan egyedül vagyok, nincs kedvem semmire, nem bírok ezeknek a nőknek udvarolni. Legjobb, ha munkára járok. Jön a karácsony, az újév! A gyönyörű bálok. Éhes vagyok, de nem kell semmi. Édes Anyukám! Mikor hajthatom a fejem egyszer már az ölébe? Legszebb lány és a legrendesebb a lágerban a kis Julika, mindég jobban tetszik, egy ideig nem vettem figyelembe, de mindég és mindég jobban vágyom utána. Szórakozni kellene: kivel? Eszembe jut egypár asszony, de nincs kedvem. Julika, ő a legszebb lány a lágerban, s talán a legrendesebb. Tetszik. Eszembe jut Klárika, vajon mit csinál? Férjhez ment? Szeretett e igazán? Néha azt hiszem igen, máskor pedig, hogy nem. Nagyon hamar elszakadtunk egymástól. Vasárnap van, szomorú vasárnap. Jó volna Julikával beszélgetni, viccelni vele, olyan szépen elpirul. Nem vagyok közömbös neki. Mintha kerülne, szegyeivé, vagy félve jön az asztalhoz. Szeretném megsimogatni a szép barna haját. Otthon, vajon otthon hogy van: Anyu, Linusi, Lacika. Lefekszem, mert holnap újból hányni kell a szenet. 1947. nov. 10. Kedves Anyukám! Sűrű, sötét felhős az ég, sár, víz akármerre nézek. A fák kopaszon merednek az égnek s a kis faházak mintha összehúznák magukat. Oly szürke minden, oly szomorú. Sötétedik: a láger kimagaslik a házak közül, a drótkerítéssel, a puskás őrrel. Legszívesebben mennék, mennék a semmibe, a végtelenségig. A szoba üres, leülök s csendesen eszem. A szomszéd szobában száj muzsikálnak s dalolnak, de oly keservesen, kényszeredetten, erőltetett hangon, hogy az ember még jobban elkeseredik. Muzsikálnak s dalolnak, hol németül, hol magyarul, az ember mintha lebujban lenne. Gondolataim össze-vissza kalandoznak, látom magam 3 év előtt, s most, ha hazajutnék... 1947. nov. 16. 110