Draskovich József: Implom József összegyűjtött kisebb írásai és életművének bibliográfiája – Gyulai füzetek 2. (Gyula, 1991)

III. Néprajzi írások - A rákóra

A RÁKÓRA Önök bizonyára hallották, hogy egyik-másik vidéken a szomszédos falvak la­kói valami megtörtént vagy költött históriával ugratják egymást. Teszem azt, a békésiekre azt költik, hogy mindenáron vasvillával akarták zsákba hányni a di­ót, a doboziakra meg azt fogják, hogy karikásostorral zavarták fel a legyeket a padlásra és elvették a létrát, hogy le ne jöhessenek. A váriakat pedig azzal pukkasztják, hogy rájuk kenik, hogy egykoron kipányvázták a talicskát a mezőre és eldöngették, mikor nem akart legelni. A jeneiek meg éppen ölre mennek, ha arról példálózgatnak előttük, hogy az egyszeri faluban odébb akarták tolni a templomot, mert nem a piac közepén állott. Úgy fundálták ki, hogy borsot hinte­nek és azon görgetik a tetthelyre. De hogy túl ne tolják a tér közepén, odatet­ték célnak a bíró ködmönét. A falu apraja-nagyja tolta a templomot. Egyszer csak elkiáltja magát a bíró: "Megálljunk emberek! Rátoltuk a templomot a köd­mönömre!" (Egynémely gonosz nyelv ugyan azt suttogta-buttogta, hogy a Csicsa cigány így, a Csicsa cigány úgy: amit a szeme meglát, a keze ott nem hagyja. De hát ki ad a rossz nyelvekre?) A zerindiekről még többet tudnak regélni, de azok csak mosolyognak, ha vala­ki kíváncsiskodik, hogy igaz-e, hogy a harangozójuk viharfelhőnek nézte a sás­kajárást és félrekongatta ellene a harangot, meg hogy az egyik zerindi megfej­te a kútágast, a másik meg rostát tartott alája, meg hogy amikor elsőbbet vit­ték be a nemes községbe a kávébabot, a kúrátorné asszonyom olyan fáintos csuszpájzot kanyarintott belőle, hogy két hétig kólikás volt tőle az egész fa­mília, no meg hogy a szabójuk, hogy ne kelljen minduntalan befűznie, akkora cérnát húzott a tűbe, hogy varrás közben az ablakon kellett ki-beugrálnia. Mon­dom, mindezekre csak bazsalyognak a jó zerindiek, hanem ha valaki meg találja kérdezni, hogy mi is van azzal a rákórával, akkor vérbe borul a szemük és még jó, ha emberhalál nem lesz belőle. Ennek a rákórának a históriáját fogom most elmesélni. Verebiás uram, a zerindi csizmadia két dologról volt nevezetes. Az egyik, hogy rettentő mód sánta volt, másik pedig, hogy sohasem fejezte be a mondóká­ját "satöbbi" nélkül. (Hadd lássa a tanulatlan köznép, hogy a majsztram többet is tudna a tárgyhoz vélekezni, ha akarna.) - Sántaságra pedig eképpen jutott. Egy tavaszi napon fent járt a padláson és éppen a kémény mögött dugaszban lévő kígyósi szűzdohányát vizsgálgatta, amikor az utcában rázendített a lakodalmasok rezesbandája. Verebiás uramban megpezs­117

Next

/
Oldalképek
Tartalom