Héjja Julianna Erika - Erdész Ádám: Kisvárosi polgárok. Források 1866–1919. – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 27. (Gyula, 2010)
"Polgárok vagyunk…"
Igen sokat szólhatnánk a Polgári Kör egyesülési határozata ellen, nem ily általánosságban, de a két társas kör belviszonyait illetőleg is, de ezúttal elégnek tartjuk ezt. Hagyjunk fel az egyesülés eszméjével, odázzuk azt el boldogabb időre, midőn jobban simul egymáshoz a műveltebb osztály és polgári elem. Békési Lapok, 1878. jan. 6. 1/3. Gyula, 1878. február 3. T.-r.: Ki hát a „polgár” Gyulán?! A jogegyenlőség fölött vívott eszmeharcok számba vehető kezdetének alig félszázados - s befejezésének alig harmincadik - évfordulóján annyira jutottunk már Gyulán, hogy a hírlapnak, a közművelődés, a haladás közegének, meghaladott témákra kell visszatérnie s diszkusszió tárgyává kell tenni oly egyszerű kérdést, mely mint kérdés meg sem állhatna, ma már a feszegetése épp azoknak áll legrosszabbul, kik azt untalan felvetik. S midőn részünkről ez alkalommal hozzászólunk, nem valami kedves kötelességet teljesítünk; hisz tudjuk biztosan, hogy a gyulai „polgárságnak” nem szolgálat az, mely dicsének rovására megy, s tudjuk, hogy polgárságunkról megyénkben táplált véleményt tetemesen alászállítani kelletik az igazság érdekében. De hozzászólunk. Százszor, nem, ezerszer merült már fel nálunk a társadalmi elkülönözködés kérdése; de ugyanannyiszor merült alá: lehet, mert foglalkozni vele nem fizette ki a kombinált „eredmény”; lehet, mert a dicstelenségből az álprófétáknak is jó rész jutna, kik a magasabb tekintetek elferdített tanát olták a nevelésük alatt fejlett nemzedékbe, s teremtettek a „demokráciának” életerős harcosok helyett - elkényeztetett bábokat. Most aztán gyönyörűség nézni, midőn a társadalmi életben nincs egyetlen mozzanat, mely ezer sértődésnek ne lenne szülőanyja, s ne lövöldözné mérges nyilait az átkozott társadalmi kasztrendszerre a kézműiparral foglalkozó „polgártárs”, melyet senki más, egyedül ő alkotott. Vagy azáltal, hogy a „polgár” címet kizárólag magának vindikálja, s a szellemi munkásokat „úr”-nak nevezi, nem-e ő állítja fel a válaszfalat? Ha hozzá még anyagi körülményei egy kissé kedvezőbbek: még szégyenelné is, hogy „úr”-nak - természetes: ő ez alatt mindig hivatalviselő polgártársát érti - tartassák, hisz ő „független polgár”; s erre épp annyi becset helyez, mint aranyláncára, mely félreismerhetlenné teszi viselőjének „előkelő”-ségét. Tehát úgy szegényebb kézműves, mint hivatalnok, polgártársával egy kategóriába soroztatni derogál a demokráciáért küzdő polgártársnak. Ám az is könnyen bebizonyítható dolog, hogy e helyzetet semmi mással fel nem cserélné: hisz oly édes örömöt szerez neki erről panaszolni, s a demokrácia köpenye alatt fenyegető öklöt szorítani - valóságos tőkéje lelki gyönyörének. Aztán így - s ezt tudja - foglalkoznak vele, s nem lesz „közvitéz” a társadalomnak, s szava nem fog „egy”-et számítani, ha sérelem esik hiúságán, mit polgári önérzetnek tart. S számításában nem is csalatko37
