Erdmann Gyula: Békés megye 1956-ban II/2. – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 23. (Gyula, 2007)

Imrének eltörték a lábát, bordáját, majd hajánál fogva a rácshoz húzták, és cigarettával égették az arcát. Másnap lejött a rendőrparancsnok, kértem, vizsgáltasson meg, mert véreset vizelek és a derekam nem bírom. Nem engedtek vizsgálatra és orvost sem hoztak. 16 napi rendőrségi fogda után tehergépkocsira raktak bennünket, Nádházi, Radóczi, Hraskó, Lőrincz, M. Szabó és még vagy 4-en. Simonyi Imre az én támogatásommal; már ekkorra majdnem rendbe jöttem. A gépkocsi a börtön udvarába hajtott előbb, és ott egy rabot vett fel, és ekkor a börtönparancsnok, Papp László meglátott bennünket is, és szabályos könny hullt a szeméből, úgy fájt neki is, hogy így jártunk. Ekkorra már a börtön is tele volt ilyen megcsépelt emberekkel. A kísérőink rendőrök voltak, az egyik Hraskó Karcsinak unokatestvére, az úton jól ment sorunk, a bilincseket leszedték rólunk. A Gyűjtőfogházba vittek bennünket, ott a rendőrök már úgy adtak át bennünket, hogy ne bántsanak. Nem is nyúltak hozzánk. A szokásos falhoz állítás, arccal a falnak, hogy az orr hegye érintse a falat és a cipő orra. Az udvaron az egyik smasszer hangosan megjegyzi a másik fogházőrnek, holnap lesz mit akasztani. Én mosolyogtam ezen az élcelődésen. A folyosón rövidesen egyenként szólítottak bennünket, és értéktárgyainkat elvették, olyan kinek mi tetsziket játszva, azonban a hivatalos formát betartva. [...] [...] A Gyűjtőfogház már annyira megtelt, hogy át kellett bennünket szállítani. Délután 2 órakor riadószerűen mindenkinek össze kellett mindenét kapkodni, és sorakozni. Egy teherautóhoz vittek bennünket és föl kellett szállni. Nekem nagyon tele volt a kezem csomaggal, az öt kiló kolbászból még 4 kg megvolt, rám is kiáltott az egyik smasszer, nézd, az anyja istenit, az meg lakodalomba megy. Én meg izgultam, csak el ne vennék. De már rendőröknek voltunk átadva, és a smasszer nem nyúlhatott hozzánk. A teherkocsi majdnem légmentesen le volt ponyvázva, és amennyien állva, szorosan elfértünk, annyit pakoltak fel közülünk. Találgattuk, sugdosódtunk, hová visznek bennünket. Közben a levegő annyira elfogyott, és annyira zsúfoltan voltunk, hogy a bakancsomba a víz csömcsögöttj a testem csuromvíz, a rosszullét környékezett a levegőhiánytól. Megálltunk, vaskapu nyikorgását, az őrök intézkedését hallottuk, újra indult a kocsi, de két perc múlva újra megállt, és parancs: leugrálni a kocsiról. Itt megtudtuk, hogy Kistarcsán vagyunk, ez internálótábor szerepét töltötte be jelenleg. Előttünk orosz katonák laktak itt, amiről mindjárt meggyőződhetett az ember, ha már látott orosz katonaság által elhagyott laktanyát. Nem kellett külön érdeklődni, hogy kik voltak itt előttünk. Az udvaron ömlesztett állapotban voltak a vaságyak, első teendőnk, hogy ki kellett takarítani az épületet. Vagy három rakott kocsi szemét jött össze. Egy igen megbízhatatlan kinézésű, rekedtes hangú pasas, aki civilben volt, elkezdett dirigálgatni, de igen erélyes hangon. Rájöttünk, hogy ez egy nyolcszorosán büntetett bűnöző, és belső felügyelettel a rendőrség ezt bízta meg. Majd a zsargon nevét a rendőrségtől hallottuk, Kockás, az igazit sohasem tudtuk meg. Az ágyak összeállítását én intéztem, a többi hordta az udvarról föl az épületbe. Estére álltak a dupla emeletes ágyak, csak deszka került rájuk, szalmazsák nem volt. Én a Nádházi barátommal feküdtem egymás mellett, de minden gyulai ott volt egymás mellett. Szorosan egymás